2016. február 20., szombat

1.fejezet 10.éj

Szeléné

**Blaire**

Újra magába szív az elmém mélysége. Várom a kínokat, de semmi se jön. Egy kis tompa fájdalom nyilall a testembe, de elviselhető.

- Thomas! - kiáltom a semmibe. 
Nem jön válasz, és én egyre jobban félek. Úgy érzem, mintha ez a valami, ahol vagyok egyre inkább tágulna, amíg én összemegyek. Minél kisebbnek érzem magam, annál inkább fázok.
-Thomas!
Próbálok előre lépni egyet. Majd még egyet. A lábaim alatt a talaj olyan puha, hogy szinte alig érzem. Ez egy kicsit elbizonytalanít. Már csak abban reménykedek, hogy sehol sem ér véget, és nem zuhanok egy szakadékba. Reszketve kifújom a levegőt, és még tovább megyek. A kezeimet előre nyújtva tapogatózok, nehogy valami meglepetés érjen.
Egy alig pislákoló fényt látok magam előtt. Annyira meglepődök, hogy hátratántorodom. Lebeg! Hosszú, lassan úszkáló fénycsóva. Mindenféle színben pompázik, és folyamatosan váltakozik, mint egy karácsonyi égősor. Felé nyújtom a kezem, mire közelebb húzódik. Mintha élne! Azonnal lerázom magamról a dermedtséget, és lassan elvigyorodom. Már meg sem kéne lepődnöm rajta, hogy ilyen is létezik. Angyalok, vámpírok, vadászok, és most ez. Mi jöhet még?
Puha és egyben kemény, ahogy a tenyerembe kúszik. A másik kezemmel óvatosan elkezdem simogatni, mire ficánkolni kezd. Hihetetlen!
- Látom már vele is megismerkedtél.
Oldalra fordulok, és a szívem őrült vágtába kezd.
- Tom! - suttogom rekedten.
Az inda -mert hát teljesen ahhoz hasonlít- még mindig a kezembe, így ugrok Thomas nyakába. Mélyen beszívom az illatát, és a hajába túrok. Azonnal a derekam köre fonja a karjait, és ő is beleszagol a hajamba.
- Történt valami? - kérdezi. - Baj van?
Zihálva húzódok arrébb. Alaposan szemügyre veszem, és azonnal enged a szorítás a mellkasomban.
- Jól vagy, ugye?
- Persze, de te mit keresel itt? Nem fáj sehol?
Kicsit felkuncogok, ahogy egymásért aggódunk. Olyan természetesnek érzem. Itt állni vele, és egymást kérdezgetni arról, hogy van a másik. Természetes. Melegség indul el a mellkasomtól, és az egész testemre átterjed. az ujjaim bizseregnek, kezdem megérteni milyen is, ha valaki drogozik. Mert nekem ő az. Ő a morfiumom.
- Nem, nem fáj semmi. De Thomas, tudnod kell, hogy Ronaldnak látomása volt. Rólad. - kezdek bele. - Harcoltál, egy hídon, majd lezuhantál. Elfelejtettem mi a folyó neve. Kanadában van, ez a lényeg. Nem mehetsz oda Tom! Egyáltalán hol vagy most? Miért mentél el?
Hisztérikus állapotba kerülök, és elkezdem kapkodni a levegőt. Csak ő legyen rendben!
Mikor az arcára nézek, látom, hogy nem is aggódik. És ettől csak idegesebb leszek.
- Ottawa.
- Igen, ez a neve. De válaszolnál a kérdéseimre? - csattanok fel.
Elmosolyodik, ahogy engem néz.
- Még mindig olyan tüzes vagy, mint amikor eljöttem.
A pimasz vigyorgása, és a nemtörődömsége teljesen kiveri a biztosítékot.
- Azt hittem meghaltál, te hülye! - ordítom az arcába.
Akaratom ellenére is kigördül egy könnycsepp a szememből, és lecsöpög az államon. Már nem tudok visszatartani. Túl sok volt Tom halálhíre. Úgy éreztem magam, mint akit elárultak, mint aki többé már élni se lesz képes az ürességtől a mellkasában. Úgy éreztem meghalok én is, vele együtt. Ő pedig nem hajlandó választ adni a kérdéseimre, és úgy viselkedik, mintha mindennapos lenne egy látomás a haláláról.
Hirtelen élénk türkiz fény vakít el mindent. Zavarodottan nézek oldalra. A kezemre, ahol az indám van. Thomas elképed, és bűntudatosan néz vissza rám.
- Blaire.. Úgy sajnálom.. Én.. - idegesen beletúr a hajába. - Már megtörtént. Lelöktek a hídról, de túléltem. Ryan ellátta a sérüléseimet. Ne felejtsd el, hogy nem vagyok ember. A vámpírokat nem lehet ilyen egyszerűen elpusztítani.
- Te.. Ki az a Ryan?
- Egy vámpír.
- És mit keresel te vele Kanadában? - vonom össze a szemöldökömet.
Thomas sóhajt egyet, mielőtt válaszolna.
- Vadászokat ölünk.
Egy pillanatra elképedek. Persze, nem gondoltam, hogy Tom egy szent, de eszembe se jutott, hogy ölt már. Ölt. Akár Vadász, akár ember, Angyal, vagy mit tudom én micsoda, akkor is él és érez. Próbálok nem ítélkezve nézni rá, és csak reménykedni tudok, hogy nem veszi észre mennyire elborzaszt ez valójában.
- Blaire kérlek.. Meg kell értened. Csak érted teszem.
Szóval mégis észrevette.
- Miattam? Miattam ölsz? Most azt mondod, ez mind miattam történik? Az én hibám?
- Nem dehogy, nem így értettem.
- Akkor hogyan? - vonom kérdőre.
- Ez.. bonyolult.
- Ne gyere azzal, hogy nem érteném meg! Utálom ezt a szöveget. Mondd el az igazat Thomas!
Mindketten idegesen nézzük a másikat. De most ő fordul el hamarabb.
- Nem tudom. Igazából fogalmam sincs. Az istenit Blaire! Nem akarom, hogy bántsanak. Nem tudom hagyni! Szükségem volt.. Szükségem volt a bosszúra azért, amit veled tett az a nyomorul. Érted?
Meghökkenten nézek rá. Még lebegőt venni is elfelejtek. Thomas soha nem nyílt meg ennyire. Mindig olyan elérhetetlennek tűnt, annyira hidegnek, és elutasítónak. Most pedig, ahogy ezeket mondja.. Hirtelen melegem lesz, és bűntudatom, hogy ennyire jól esik ez az egész. Hiszen ölt, nem szabadna, hogy ez megnyugtasson engem. Félnem kéne. Tőle. De hát, hogy tehetném? Csak azért tette, hogy engem védjen, hogy levezesse a dühét, amit azért érzett, mert engem bántottak.
- Thomas..
A kezemért nyúl, és a pulzusom az egekbe szökik. Végigsimít a csuklóm belső oldalán, mire megrándulok.
- Találtál egy Szelénét?
Csak most veszem észre, hogy az indát tanulmányozza.
- Szeléné?
- Igen, ezek.. Várj!
Ha lehet, csak még jobban összezavarodok.
- Gondolj rám!
- Thomas, mi..?
- Csak csináld.
Izgatottan bámulja tovább azt az izét a tenyeremben. Becsukom a szememet, és felidézem, hogy tartott a karjaiban a bevásárlóközpontban, mikor az a Vadász majdnem elkapott. Belemerülök az emlékbe, amibe végig belekapaszkodtam, amíg ő eltűnt, úgy látszik Kanadába. Miattam. Magamba fojtom a sóhajomat, és tovább fantáziálok.
Tom zihálására nyitom ki a szememet. A szeléné gyönyörű világoszöldre váltott. Én is elámulok az árnyalaton. Mint a legszebb fú a világon. De akkor se értem Thomas viselkedését.
- Mi az? - hajolok még jobban az indám fölé.
- Semmi, semmi. - mondja kikerekedett szemekkel.
Elhúzom a számat, ahogy rájövök, hogy nem akar elmondani nekem valamit. Valamit, ami úgy látszik fontos.
- Megkérdezhetem Ron-tól is. - fenyegetem.
- Kérdezd.- suttogja elfúló hangon.
Még morcosabb leszek a válasza miatt.
- Ha ennyire nem fontos, akár el is árulhatod.
- De még mennyire, hogy fontos. Soha ne gondold azt, hogy nem az! Te vagy a legfontosabb az életembe Blair. Mostantól te vagy az.
Meglep a szenvedély, ami kicsendül a szavaiból.
- Fontos vagyok? Neked Tom?
Mire kimondom a szavakat, már meg is bánom. A szám elé kapom a kezemet. Na most jól megcsináltam! Nemmel fog válaszolni, és csak szégyenkezni fogok miatta. Azt kívánom, bárcsak elnyelve a föld, ami még mindig hihetetlenül puha a lábaim alatt.
Lefejti a kezemet az arcomról, felemeli, és egy puszit nyom a tenyerembe.
- Köszönöm.
- Mi? De mit? Kérlek, ne legyél ennyire titokzatos! Nem bírom már elviselni, hogy mindig tudatlanságban hagysz.
- Mindent elmagyarázok, ígérem. Hazamegyek, amilyen gyorsan csak tudok. Addig csak maradj Ron közelében! Meséld el neki, mi történt a szelénével, és érteni fogja. - újra megpuszilta a kezemet. - Minden rendben lesz. Sietek.
***
Mikor magamhoz térek, még mindig Ron ölében ülök. Vagyis inkább a mellkasán fekszek. Fülig vörösödve nézek fel az arcára.
- Beszéltél vele? - kérdezi a kíváncsiságtól rekedt hangon.
Óvatosan bólintok, mert még mindig nem tértem vissza teljesen.
- És?
- Él. - nyögöm ki nehezen.
A tenyeremben még mindig érzem a csókját, még mindig bizsereg a bőröm. Nem csak álmodtam. Ez egyszerűen nem lehet álom. Thomas érez valamit irántam? Biztosan. Senki nem viselkedik így egy baráttal.
- Úton van ide. Már leesett a hídról, de túlélte valami Ryan miatt, mert ellátta a sebeit. - hadarom össze-vissza Ronaldnak.
- Ryan? Mit keres vele Ryan?
Már másodjára veszem észre Ron homlokánál a barázdát. Az ebédlőben is ott volt. Talán az aggodalom miatt?
- Miért, Ryan nem egy egyszerű ismerősötök?
- Ryant mindenki ismeri. Röviden és tömören: zűrös egy alak. Miért van vele Tom?
- Vadászokat ölnek.
- Miért?
Hát erre nem tudom, hogy válaszoljak. Mit mondjak neki? Thomas legjobb barátja, úgyis elmondja neki, ha hazaér nem? Miért ne mondhatnám el? Újra fülig vörösödök, mire Ron zavarodottabban néz, mint eddig valaha.
- Miattam.
- Miattad. - ismételi meg. - Nem értem. Üzent nekem valamit? Ezzel kapcsolatban.
- Szeléné. - bököm ki.
- Tessék?
- Tudod, indához hasonló alakja van, és..
- Tudom, mi az a szeléné, Blair. - int le gyorsan. - Milyen színű volt?
- Hát először mindenféle, aztán türkiz, majd világoszöld. - számolom az ujjaimon. - De mit jelent ez Ron? Thomas olyan furán viselkedett. Még sose láttam ilyennek.
Ronald tátott szájjal nézett rá. Villámgyorsan ledobott magáról a kanapéra, olyan gyorsan, amire csak egy vámpír képes. Ő lihegve állva maradt, majd egy kicsit hátrált, mintha leprás lennék.
- Ron? Mi van itt? Tom csak annyit mondott, hogy te érteni fogod. Kérlek, mondd el nekem is mi ez az egész?
Pár perccel később, mi inkább óráknak tűnt, leült velem szemben, de a tartása még mindig merev volt, és a barázda se tűnt el a homlokáról.
- A szeléné görögül fényt jelent.
- Talál -hümmögök.
- Az érzések szerint változtatja a színeit. Igazából egy érző, lélegző, és táplálkozó lény. A türkiz például a szomorúság. De a világoszöld.. 
Visszafojtottam a levegőt egy pillanatig. Szóval Tom tudta, mit érzek? De mit érzek, ami ennyire meglepte?
- Szóval.. - kereste a szavakat. - A vámpírok ezeket a lényeket másra is használják. Minden fajtámbelinek meg van az egyetlen igazija. A társa, akivel olyan kötelékük van, amit soha senki és semmi nem változtathat meg. Örökre szól. Ez olyan, mint a farkasoknál a párválasztás. Ugyanúgy működik. Mi férfiak ugyanúgy vadállatokká változunk, ami talán az évtizedek alatt változik. Már akinél. Ha egy hím vámpír megtudja, ki a Párja, soha többé nem visel el más hímnemű egyedet a közelében. Az élete árán is megvédi, és soha nem engedi el. Így szól az eskünk. Ezt legtöbbször egy Szelénével derítik ki, hogy ki kihez tartozik. Ilyenkor világoszöld lesz..
Blaire kapkodni kezdte a levegőt.
- Ez akkor most azt jelenti, hogy..?
- Azt jelenti, hogy te vagy Thomas Párja. Soha többé nem enged el téged.


Sziasztok!:) Nagyon sajnálom, hogy eltűntem. A kritika után tényleg nem volt kedvem az íráshoz. Nem tudom, maradtak-e még olvasók, de nagyon remélem, mert csak most jönnek az izgalmasabb részek. Kérlek írjatok véleményt! A kritika után nagyon fontos lenne, hogy tudjam, mit gondoltok! Sajnálom, de ezt tekintetbe véve, csak 3 komment után érkezik új rész.