2014. február 28., péntek

1.fejezet 7.éj

Igazság

**Blaire**

Valami fehér szobában ébredek. Az ágy, az asztal, a székek, az ajtó, a függöny mind ugyanolyan színbe bújtatva. Oldalra fordítva a fejem pont rálátok az óriási ablakra. Amin kívül csak úgy zajlik az élet! Családok sétálgatnak a parkban, a gyerekek pedig fogócskáznák. A velem egykorúak a megállóba bohóckodnak, és időnként röhögőgörcsöt kapnak. Elmosolyodom a látványon, ahogy az egyik lány már a földön hever, és a hasát fogja. Néhányan biztosan hülyének nézik, de ha jól érzi magát, csak rajta!
Elég magasan lehetek, mert mindent fentről látok. A fának, ami majdnem az egész látóterem betakarja, csak a nagy lombját látom. Azon kismadarak üldögélnek. Gondolom csiripelnek, mert néha-néha megmozgatják a csőrüket egymás felé. Hallani ugyan nem hallom a folyamatos csipogás miatt, ami mellőlem jön. Ilyen frusztráló hangot csak a filmekben észlelni. Monoton, egy hangon csak "bíp, bíp, bíp". Azoknál a jeleneteknél van, ahol a főhősünk/főhősnőnk egy kórházban jár.
Nagyot sóhajtok, és reménykedem, hogy hamisak a feltételezéseim. Újra az ablakhoz fordulok. Egy parkoló terül el a fa tövében. Sajnos nagyon ismerős a környék. Kezdem elfogadni a kórház iszonyatos gondolatát, mikor a csuklómba éles fájdalom nyilall. Odanézek, de bár ne tettem volna! Ugyanis egy óriás tű áll ki belőle. Idegesen, szaggatottan fújom a levegőt. Általános óta semmitől sem féltem. Kivéve a tűket. És ugye a vámpírok gondolatát.
Mellettem egy fehér ruhás nő ügyködik a csipogó gépen. A haja fekete, szeme szürke. Olyan alacsony volt szegény, hogy engem azonnal manóra emlékeztetett.
- Hogy érzi magát? - kérdez, miközben a papírjaiba mered.
Csak nyomja a betanult szöveget. Hallani a hangvételén. Udvariasan kérdez a hogylétem felől, bár tudom, hidegen hagyja. Mármint, ez a munkája, de érzem, hogy ezt minden betegtől megkérdezi. Ugyanígy, ugyanazokkal a szavakkal.
- Egészen jól.
És tényleg így érzek. Tudom, hogy nem ugrik be valami. Valami rossz, de fontos dolog. És ennek örülök. Ebickélek még a boldog tudatlanságba! Addig, amíg lehet...
- Mi a bajom? - bököm ki azt, ami már nagyon idegesíti a csőröm.
- Horzsolások, zúzódások, megrándult csukló, zsibbadt és gyönge láb. - sorolja. - Tudja, hogyan szerezte a sérüléseit?
- A bolt... - dadogok.
A nő felém kapja a fejét. Látom rajta, hogy kíváncsi és nem éri be ennyivel. Csak hát, én nem tudom mennyit is mondhatok el neki.
- Jajj, hát maga is ott volt? - enyhül meg az arca. - Nem csodálom, hogy ön is ide jutott.
- Én is? Vannak mások is?
- Hát persze! Rengetegen. Nem nagyon bírjuk a sok beteget. Majdnem minden szoba foglalt, és mi csak szambázunk ki, s be az ajtóikon. - csóválja a fejét. - Hogy történhetett ez?
- Pontosan mi is történt?
- Maga nem is tudja? - lepődik meg az ismertségünk alatt először.
- Kéne? Nem is nagyon láttam.
A féligazság nem hazugság. Ugye?
- Erről beszél az egész város. De persze te kómában voltál. Bocsáss meg! Mondtam, hogy sokan vagytok. Nehéz mindenkit megjegyezni.
Hirtelen rettegés tör rám. A tudatlanság. Hát nem mindig jó. Ami a szívemen, az most is a számon.
- Meddig voltam öntudatlan?
- Egy hétig. De ne aggódjon, semmi maradandó sérülése sincs. - biztosít félmosollyal.
Hét nap, az hosszú idő. Addig egy csomó minden történhet. Akár az iskolában, vagy azon kívül. Nem tagadom, hogy Thomasra gondolok. Vajon mit csinálhatott egy hétig?
A legjobban az szomorított el, hogy mikor felébredtem senki sem ült itt mellettem. A filmekben ez nem így szokott lenni? A sérült felkel, és a barátja/családja/szerelme mellette virraszt. Viszont az én szobámba csak egy nővérnek volt kedve bejönni. A bátyám, anyu, vagy Jenny? Ennyire kicsi vagyok ebben az óriási világban? Ennyire nem számítok?
A nővér elköszönt, és biztosított, hogyha bármire szükségem lenne csak nyomjak meg egy gombot. Kicsit szomorkásan, de megköszöntem. Ezután csak néztem ki a fejemből. Próbáltam rendet rakni ott bent. Ami nem kell, azt bezárom a már jól ismert ajtó mögé. Semmi életkedvem nincsen rossz dolgokon gondolkozni. A legjobb lenne kikerülni innen. Sose bírtam a kórházakat.
***
Nyílik az ajtó, és én felemelem a fejem. Két nap telt el. Két hosszú nap ismerősök nélkül. Matt felhívott és elmondta, hogy nem bír bejönni, mert anyu rosszul van és nem hagyhatja egyedül. Még egy ok az aggódásra. Több információ el sem fér már bennem.
Ugyanaz a nővér jön be, akit a felébredésemkor láttam. Az arcán mosoly mind mindig. Élettel teli, szép nő. Sok dolog, rengeteg beteg. Mégis csak úgy virul. Meg kell kérnem, hogy ezt nekem is tanítsa meg!
- Látogatója érkezett, Miss Brooks! - vág a közepébe.
Milyen gyorsan tanulok! Most pont olyan boldog vagyok mint ő. Matt jött be mégis? A jó hírrel, hogy anyu már meg is gyógyult, csak egy kis nátha kapta el. Vagy éppen Jenny az új hírekkel. Mert biztos van egy csomó!
- Fogadóképes? - kérdez vigyorogva a nő.
- Hát persze!
- Akkor be is hívom.
Ezzel kitáncikál a folyosóra. A nővér mögött becsukódik az ajtó, és hiába leskelődök, nem látom ki jött hozzám. A szívem kihagy egy ütemet, mikor megfordul a fejemben a harmadik ember gondolata. Thomas jött be nevetve, hogy ez csak szívatás volt? Hogy sajnálja a kórházas ügyet mert nem akart így megijeszteni? A tenyerem akaratom ellenére lesz nyirkos.
Türelmetlenül várom, hogy belépjen valamelyikőjük. Csak, hát mikor eljön az alkalom nem az jön be akire vártam. Az ideges mosolyom az arcomra fagy, amíg a fiú közelebb ér.
- Szia! Remélem nem zavarok. Hogy vagy? - kérdezi udvariasan Ronald.
- Te?
- Én?
- Te... Te mit keresel itt? - dadogok zavartan.
- Jöttelek megnézni.
- Miért? - kérdezem értetlenül.
Leül az ágyam melletti székre velem szembe. Én oldalra fordítom a fejem, hogy rálássak. A szőke haja rendezett, az inge kiválóan vasalt, a fekete nadrágjával együtt. És szemet szúr a Converse cipője. Úgy látom, ő is bolondul ezekért a lábbelikért. Még egyszer sem láttam-e nélkül. Talán mégis több közös van bennünk, mint először hittem?
Észrevettem, hogy beáll a kínos csönd, és ő feszengve néz ki az ablakon. Ki az ablakon, ahogy én is minden nap teszem. Más elfoglaltságom ugyanis nincs.
- Miért jöttél? Miért akarsz "megnézni"? Ahogy látod, tökéletes állapotban vagyok. - töröm meg a csöndet.
Kicsit csípős volt, de mostanában nincs is jó kedvem. Éjjel-nappal csak agyalok. Persze Thomas jár az eszemben, de nem olyan értelemben. Azon gondolkozom mennyi igaz ebben az egészben. Abban amit mondott. Ott voltam az áruházban vele, a "vadásszal". Hallottam, ahogy ifjú vámpírnak szólítja. És biztos nem álmodtam, ugyanis a nővér is tud a támadásról. Meg amúgy is, mi másért lehetnék itt? Mi lehet az igazság?
- Thomas miatt jöttem... - kezd bele egy sóhajtással.
- Ő kért meg? - ámuldozok.
- Hát nem egészen.
Az álmaim szertefoszlanak a rózsaszín köddel együtt. Hát persze, hogy nem ő küldte! Ha be akart volna jönni, bejön. Nem pedig Ronaldot küldi, mint egy postagalamb. Annyira azért mi sem süllyedhetünk le a dedósok szintjére.
- Akkor? - türelmetlenkedem.
- Először ígérd meg, hogy végig hallgatsz! Nincs igényem arra, hogy engem is melléd fektessenek, mert szerinted megbolondultam.
Bólintok, és közben megpróbálom felkészíteni magam a legrosszabbra. Több dolog is megfordul a fejemben, de minden ötletet elutasítottam. Gőzöm sincs, mit akar Ronald.
- Thomas mondta, hogy mesélt neked rólunk. - kezd bele.
- Ne már, hogy te is ezzel a vámpíros dologgal jössz! Megértem, ha a haverod hülyéskedni akar, de, hogy te is ilyen lennél...! - fakadok ki.
- Kérlek, hallgass végig! Megígérted. - emlékeztet.
- De akkor nem tudtam, hogy erről lesz szó!
- Legalább azt had mondjam el neked, ami rád vonatkozik. - könyörög.
Már utasítanám el, amit szerintem észre is vesz, mert újra próbálkozik.
- Kérlek! A biztonságod érdekében.
- Eddig senki, és semmi sem akart bántani, akkor most miért?! - kezdem felemelni a hangom.
- Ezt szeretném elmondani. Ha lenyugodtál, el is kezdem. - sóhajt, majd megrázza a fejét.
Keresztbe fonom a karom, és dühös tekintettel várom, hogy belekezdjen.
- Nem tudom mit mondott neked pontosan Tom. Kérlek, ha valami nem világos, vagy kíváncsi vagy valamire akkor csak szólj! Azt biztos tudod, hogy Halló vagy...
- Várj! Elmagyarázod, mi ez az egész? De rendesem, úgy, hogy én idióta ember is értsem. - a hangomból maró gúny hallatszik. - Mi ez a Halló dolog? Miért én vagyok az utolsó? Mi van?!!
- Oké, akkor kezdjük a történelemnél. - forgatja meg a szemeit. - Vannak az átlagos halandók, akiket ti embereknek hívtok. Mint például a bátyád. Aztán vannak olyan emberek, akik többet tudnak, mint a társaik. Ezek a Látók, Hallók, Szaglászok, és az Álcázók. Szerintem a nevük alapján kitalálod mire képesek. De a biztonság kedvéért magyarázok. A Látó halandók, töredékeket észlelnek a jövőből. Csak egy villanásig. Egy kis kép, amit később valósan látni fognak. A Halló halandók, gondolatokkal beszélnek a társaikkal. Fontos, hogy csak két Halló tud kommunikálni. Nem lehet olyan személlyel akinek nincs meg ez a kiváló képessége. A Szaglászok olyan nyomkövető szerűségek. Elég egy kép a személyről, és ők megérzik merre van az illető. Az Álcázók nem valami feltűnőek. Visszahúzódó, szerény alkatok, akiket észre sem veszünk. De néhányuk elég veszélyes lehet. Attól, hogy nem látod, az ellenséged, nem fordíthatsz neki hátat! Sose felejtsd el! - fejezi be.
A sok információt próbálom magamba szippantani, de ő már folytatja is.
- Ezek után vannak a felsőbbrendűek. Vadászok, Angyalok, és Vámpírok. Kezdjük az Angyalokkal. A nevük alapján valami szent dolgot képzelhetsz el. Na ez óriási tévedés! Az Angyalok könnyen befolyásolják a döntéseinket. Képesek emberbőrbe bújni, és ártatlannak tűnni. A Vadászok a Tanács csatlósai. Ők végzik a piszkos munkát. Öldökölnek az uraik helyett. Olyan halandókra vadásznak, akiknek különleges képességeik vannak. Ezt mind azért, mert az emberek képesek ezt fejleszteni. És ha csúcspontra ér, meghaladja a felsőbbrendűek hatalmát. Ezt pedig nem engedhetik meg maguknak. És itt a válasz arra, hogy miért te vagy az utolsó Halló. - tart szünetet.
- De ez nem teljesen igaz. - tűnődök el. - Azt mondtad, hogy csak olyanokkal tudok beszélni, akiknek megvan hozzá a képessége. Akkor Thomas?
- Igen. Most jövünk mi, a Vámpírok. A mi fajtánk elég kifinomult. Nehéz minket teljesen megérteni. Gyorsabbak, erősebbek, hajlékonyabbak és fürgébbek vagyunk. Az érzékszerveink meghaladják a csúcsragadozóékat. Emellett mi is kapunk képességeket. Születésünkkor csak rántukmál valamit a Tanácsfő. Valami olyat ami szerinte illik hozzánk.
- Te mit kaptál? - érdeklődök.
- Látó vagyok. - mosolyodik el szélesen.
- És akkor Thomas pedig Halló.
- Pontosan.
- Te is csak képeket látsz a jövőből?
- Nem. A Vámpírok felsőbbrendű lények. Képességeink kissé erősebbek mint a halandóké. De ha az emberek fejlesztik, megközelítik a mi erőnket is. Én mondjuk töredékek helyett, két perces filmet látok. - büszkélkedik.
- Miért nem Thomas mondta el? Miért nincs itt?
Átfésüli a haját a kezével, és aggódón rám néz. És én ebből már tudom, hogy baj van. Az én képemre is kiül a rémület, miközben Ronald megköszörüli a torkát.
- Eltűnt.

Sziasztok!
Elnézést kérek a sok késésért. Sok dolog történt, és kellett egy kis idő, hogy mindent megemésszek. Tudom, nem ok erre a csomó nélkülözött időre. Istenem, 18 napig nem volt rész! Ez borzadalom... förtelem!
Azért remélem megmaradtak a kis rajongóim :* Hiányoztatok, ugye tudjátok? Remélem én is nektek. :D

2 megjegyzés:

  1. Igen hiányoztál!! De már itt vagy és ez a fontos!! ;) ez a rész is nagyon jó lett!! Folytiiittt!! :) <3

    VálaszTörlés
  2. Eltűnt?!?! Az hogy lehet ?? Nagyon jó lett ;)

    VálaszTörlés