2014. február 28., péntek

1.fejezet 7.éj

Igazság

**Blaire**

Valami fehér szobában ébredek. Az ágy, az asztal, a székek, az ajtó, a függöny mind ugyanolyan színbe bújtatva. Oldalra fordítva a fejem pont rálátok az óriási ablakra. Amin kívül csak úgy zajlik az élet! Családok sétálgatnak a parkban, a gyerekek pedig fogócskáznák. A velem egykorúak a megállóba bohóckodnak, és időnként röhögőgörcsöt kapnak. Elmosolyodom a látványon, ahogy az egyik lány már a földön hever, és a hasát fogja. Néhányan biztosan hülyének nézik, de ha jól érzi magát, csak rajta!
Elég magasan lehetek, mert mindent fentről látok. A fának, ami majdnem az egész látóterem betakarja, csak a nagy lombját látom. Azon kismadarak üldögélnek. Gondolom csiripelnek, mert néha-néha megmozgatják a csőrüket egymás felé. Hallani ugyan nem hallom a folyamatos csipogás miatt, ami mellőlem jön. Ilyen frusztráló hangot csak a filmekben észlelni. Monoton, egy hangon csak "bíp, bíp, bíp". Azoknál a jeleneteknél van, ahol a főhősünk/főhősnőnk egy kórházban jár.
Nagyot sóhajtok, és reménykedem, hogy hamisak a feltételezéseim. Újra az ablakhoz fordulok. Egy parkoló terül el a fa tövében. Sajnos nagyon ismerős a környék. Kezdem elfogadni a kórház iszonyatos gondolatát, mikor a csuklómba éles fájdalom nyilall. Odanézek, de bár ne tettem volna! Ugyanis egy óriás tű áll ki belőle. Idegesen, szaggatottan fújom a levegőt. Általános óta semmitől sem féltem. Kivéve a tűket. És ugye a vámpírok gondolatát.
Mellettem egy fehér ruhás nő ügyködik a csipogó gépen. A haja fekete, szeme szürke. Olyan alacsony volt szegény, hogy engem azonnal manóra emlékeztetett.
- Hogy érzi magát? - kérdez, miközben a papírjaiba mered.
Csak nyomja a betanult szöveget. Hallani a hangvételén. Udvariasan kérdez a hogylétem felől, bár tudom, hidegen hagyja. Mármint, ez a munkája, de érzem, hogy ezt minden betegtől megkérdezi. Ugyanígy, ugyanazokkal a szavakkal.
- Egészen jól.
És tényleg így érzek. Tudom, hogy nem ugrik be valami. Valami rossz, de fontos dolog. És ennek örülök. Ebickélek még a boldog tudatlanságba! Addig, amíg lehet...
- Mi a bajom? - bököm ki azt, ami már nagyon idegesíti a csőröm.
- Horzsolások, zúzódások, megrándult csukló, zsibbadt és gyönge láb. - sorolja. - Tudja, hogyan szerezte a sérüléseit?
- A bolt... - dadogok.
A nő felém kapja a fejét. Látom rajta, hogy kíváncsi és nem éri be ennyivel. Csak hát, én nem tudom mennyit is mondhatok el neki.
- Jajj, hát maga is ott volt? - enyhül meg az arca. - Nem csodálom, hogy ön is ide jutott.
- Én is? Vannak mások is?
- Hát persze! Rengetegen. Nem nagyon bírjuk a sok beteget. Majdnem minden szoba foglalt, és mi csak szambázunk ki, s be az ajtóikon. - csóválja a fejét. - Hogy történhetett ez?
- Pontosan mi is történt?
- Maga nem is tudja? - lepődik meg az ismertségünk alatt először.
- Kéne? Nem is nagyon láttam.
A féligazság nem hazugság. Ugye?
- Erről beszél az egész város. De persze te kómában voltál. Bocsáss meg! Mondtam, hogy sokan vagytok. Nehéz mindenkit megjegyezni.
Hirtelen rettegés tör rám. A tudatlanság. Hát nem mindig jó. Ami a szívemen, az most is a számon.
- Meddig voltam öntudatlan?
- Egy hétig. De ne aggódjon, semmi maradandó sérülése sincs. - biztosít félmosollyal.
Hét nap, az hosszú idő. Addig egy csomó minden történhet. Akár az iskolában, vagy azon kívül. Nem tagadom, hogy Thomasra gondolok. Vajon mit csinálhatott egy hétig?
A legjobban az szomorított el, hogy mikor felébredtem senki sem ült itt mellettem. A filmekben ez nem így szokott lenni? A sérült felkel, és a barátja/családja/szerelme mellette virraszt. Viszont az én szobámba csak egy nővérnek volt kedve bejönni. A bátyám, anyu, vagy Jenny? Ennyire kicsi vagyok ebben az óriási világban? Ennyire nem számítok?
A nővér elköszönt, és biztosított, hogyha bármire szükségem lenne csak nyomjak meg egy gombot. Kicsit szomorkásan, de megköszöntem. Ezután csak néztem ki a fejemből. Próbáltam rendet rakni ott bent. Ami nem kell, azt bezárom a már jól ismert ajtó mögé. Semmi életkedvem nincsen rossz dolgokon gondolkozni. A legjobb lenne kikerülni innen. Sose bírtam a kórházakat.
***
Nyílik az ajtó, és én felemelem a fejem. Két nap telt el. Két hosszú nap ismerősök nélkül. Matt felhívott és elmondta, hogy nem bír bejönni, mert anyu rosszul van és nem hagyhatja egyedül. Még egy ok az aggódásra. Több információ el sem fér már bennem.
Ugyanaz a nővér jön be, akit a felébredésemkor láttam. Az arcán mosoly mind mindig. Élettel teli, szép nő. Sok dolog, rengeteg beteg. Mégis csak úgy virul. Meg kell kérnem, hogy ezt nekem is tanítsa meg!
- Látogatója érkezett, Miss Brooks! - vág a közepébe.
Milyen gyorsan tanulok! Most pont olyan boldog vagyok mint ő. Matt jött be mégis? A jó hírrel, hogy anyu már meg is gyógyult, csak egy kis nátha kapta el. Vagy éppen Jenny az új hírekkel. Mert biztos van egy csomó!
- Fogadóképes? - kérdez vigyorogva a nő.
- Hát persze!
- Akkor be is hívom.
Ezzel kitáncikál a folyosóra. A nővér mögött becsukódik az ajtó, és hiába leskelődök, nem látom ki jött hozzám. A szívem kihagy egy ütemet, mikor megfordul a fejemben a harmadik ember gondolata. Thomas jött be nevetve, hogy ez csak szívatás volt? Hogy sajnálja a kórházas ügyet mert nem akart így megijeszteni? A tenyerem akaratom ellenére lesz nyirkos.
Türelmetlenül várom, hogy belépjen valamelyikőjük. Csak, hát mikor eljön az alkalom nem az jön be akire vártam. Az ideges mosolyom az arcomra fagy, amíg a fiú közelebb ér.
- Szia! Remélem nem zavarok. Hogy vagy? - kérdezi udvariasan Ronald.
- Te?
- Én?
- Te... Te mit keresel itt? - dadogok zavartan.
- Jöttelek megnézni.
- Miért? - kérdezem értetlenül.
Leül az ágyam melletti székre velem szembe. Én oldalra fordítom a fejem, hogy rálássak. A szőke haja rendezett, az inge kiválóan vasalt, a fekete nadrágjával együtt. És szemet szúr a Converse cipője. Úgy látom, ő is bolondul ezekért a lábbelikért. Még egyszer sem láttam-e nélkül. Talán mégis több közös van bennünk, mint először hittem?
Észrevettem, hogy beáll a kínos csönd, és ő feszengve néz ki az ablakon. Ki az ablakon, ahogy én is minden nap teszem. Más elfoglaltságom ugyanis nincs.
- Miért jöttél? Miért akarsz "megnézni"? Ahogy látod, tökéletes állapotban vagyok. - töröm meg a csöndet.
Kicsit csípős volt, de mostanában nincs is jó kedvem. Éjjel-nappal csak agyalok. Persze Thomas jár az eszemben, de nem olyan értelemben. Azon gondolkozom mennyi igaz ebben az egészben. Abban amit mondott. Ott voltam az áruházban vele, a "vadásszal". Hallottam, ahogy ifjú vámpírnak szólítja. És biztos nem álmodtam, ugyanis a nővér is tud a támadásról. Meg amúgy is, mi másért lehetnék itt? Mi lehet az igazság?
- Thomas miatt jöttem... - kezd bele egy sóhajtással.
- Ő kért meg? - ámuldozok.
- Hát nem egészen.
Az álmaim szertefoszlanak a rózsaszín köddel együtt. Hát persze, hogy nem ő küldte! Ha be akart volna jönni, bejön. Nem pedig Ronaldot küldi, mint egy postagalamb. Annyira azért mi sem süllyedhetünk le a dedósok szintjére.
- Akkor? - türelmetlenkedem.
- Először ígérd meg, hogy végig hallgatsz! Nincs igényem arra, hogy engem is melléd fektessenek, mert szerinted megbolondultam.
Bólintok, és közben megpróbálom felkészíteni magam a legrosszabbra. Több dolog is megfordul a fejemben, de minden ötletet elutasítottam. Gőzöm sincs, mit akar Ronald.
- Thomas mondta, hogy mesélt neked rólunk. - kezd bele.
- Ne már, hogy te is ezzel a vámpíros dologgal jössz! Megértem, ha a haverod hülyéskedni akar, de, hogy te is ilyen lennél...! - fakadok ki.
- Kérlek, hallgass végig! Megígérted. - emlékeztet.
- De akkor nem tudtam, hogy erről lesz szó!
- Legalább azt had mondjam el neked, ami rád vonatkozik. - könyörög.
Már utasítanám el, amit szerintem észre is vesz, mert újra próbálkozik.
- Kérlek! A biztonságod érdekében.
- Eddig senki, és semmi sem akart bántani, akkor most miért?! - kezdem felemelni a hangom.
- Ezt szeretném elmondani. Ha lenyugodtál, el is kezdem. - sóhajt, majd megrázza a fejét.
Keresztbe fonom a karom, és dühös tekintettel várom, hogy belekezdjen.
- Nem tudom mit mondott neked pontosan Tom. Kérlek, ha valami nem világos, vagy kíváncsi vagy valamire akkor csak szólj! Azt biztos tudod, hogy Halló vagy...
- Várj! Elmagyarázod, mi ez az egész? De rendesem, úgy, hogy én idióta ember is értsem. - a hangomból maró gúny hallatszik. - Mi ez a Halló dolog? Miért én vagyok az utolsó? Mi van?!!
- Oké, akkor kezdjük a történelemnél. - forgatja meg a szemeit. - Vannak az átlagos halandók, akiket ti embereknek hívtok. Mint például a bátyád. Aztán vannak olyan emberek, akik többet tudnak, mint a társaik. Ezek a Látók, Hallók, Szaglászok, és az Álcázók. Szerintem a nevük alapján kitalálod mire képesek. De a biztonság kedvéért magyarázok. A Látó halandók, töredékeket észlelnek a jövőből. Csak egy villanásig. Egy kis kép, amit később valósan látni fognak. A Halló halandók, gondolatokkal beszélnek a társaikkal. Fontos, hogy csak két Halló tud kommunikálni. Nem lehet olyan személlyel akinek nincs meg ez a kiváló képessége. A Szaglászok olyan nyomkövető szerűségek. Elég egy kép a személyről, és ők megérzik merre van az illető. Az Álcázók nem valami feltűnőek. Visszahúzódó, szerény alkatok, akiket észre sem veszünk. De néhányuk elég veszélyes lehet. Attól, hogy nem látod, az ellenséged, nem fordíthatsz neki hátat! Sose felejtsd el! - fejezi be.
A sok információt próbálom magamba szippantani, de ő már folytatja is.
- Ezek után vannak a felsőbbrendűek. Vadászok, Angyalok, és Vámpírok. Kezdjük az Angyalokkal. A nevük alapján valami szent dolgot képzelhetsz el. Na ez óriási tévedés! Az Angyalok könnyen befolyásolják a döntéseinket. Képesek emberbőrbe bújni, és ártatlannak tűnni. A Vadászok a Tanács csatlósai. Ők végzik a piszkos munkát. Öldökölnek az uraik helyett. Olyan halandókra vadásznak, akiknek különleges képességeik vannak. Ezt mind azért, mert az emberek képesek ezt fejleszteni. És ha csúcspontra ér, meghaladja a felsőbbrendűek hatalmát. Ezt pedig nem engedhetik meg maguknak. És itt a válasz arra, hogy miért te vagy az utolsó Halló. - tart szünetet.
- De ez nem teljesen igaz. - tűnődök el. - Azt mondtad, hogy csak olyanokkal tudok beszélni, akiknek megvan hozzá a képessége. Akkor Thomas?
- Igen. Most jövünk mi, a Vámpírok. A mi fajtánk elég kifinomult. Nehéz minket teljesen megérteni. Gyorsabbak, erősebbek, hajlékonyabbak és fürgébbek vagyunk. Az érzékszerveink meghaladják a csúcsragadozóékat. Emellett mi is kapunk képességeket. Születésünkkor csak rántukmál valamit a Tanácsfő. Valami olyat ami szerinte illik hozzánk.
- Te mit kaptál? - érdeklődök.
- Látó vagyok. - mosolyodik el szélesen.
- És akkor Thomas pedig Halló.
- Pontosan.
- Te is csak képeket látsz a jövőből?
- Nem. A Vámpírok felsőbbrendű lények. Képességeink kissé erősebbek mint a halandóké. De ha az emberek fejlesztik, megközelítik a mi erőnket is. Én mondjuk töredékek helyett, két perces filmet látok. - büszkélkedik.
- Miért nem Thomas mondta el? Miért nincs itt?
Átfésüli a haját a kezével, és aggódón rám néz. És én ebből már tudom, hogy baj van. Az én képemre is kiül a rémület, miközben Ronald megköszörüli a torkát.
- Eltűnt.

Sziasztok!
Elnézést kérek a sok késésért. Sok dolog történt, és kellett egy kis idő, hogy mindent megemésszek. Tudom, nem ok erre a csomó nélkülözött időre. Istenem, 18 napig nem volt rész! Ez borzadalom... förtelem!
Azért remélem megmaradtak a kis rajongóim :* Hiányoztatok, ugye tudjátok? Remélem én is nektek. :D

2014. február 10., hétfő

1.fejezet 6.éj

Információk

**Blaire**

Biztonságban érzem magam, az erős karok között. A hang, amit az előző napokban hallok, most hirtelen nagyon ismerőssé válik. De nem tudok normálisan gondolkozni, miközben egy agyonvert bevásárlóközpontban remegek. Aki meglökött, és aki elkapott, azok mind külön személyek. Mintha az egyik maga a megtestesült gonoszság lenne, míg a másik egy mennyből szált angyal. A kettő közül az agyal az, aki hozzám beszél.
Blaire, Blaire nyisd ki a szemed! - mormolja.
Nagy nehezen megteszem amire kérnek. Nem mentem vele sokra, ugyanis még mindig koromsötét van. Viszont a jegeskék szemeket mindenhol felismerném, bármilyen körülmények között. Orcáink között alig két centiméter távolság van. A szívem megiramodik, és úgy érzem kiszakad a mellkasomból. Még sose voltam ilyen közel Thomashoz.
- Vadász vagy, jól gondolom? - kiált Thomas.
- Ki más lehetnék ifjú vámpír? - kérdez vissza a hang.
Nem a közelünkben szólal meg, a hangja elmosódott a levegőben. De nem is ezen voltam annyira kiakadva, inkább azon, hogy nem értem miről is van szó. Vadász? Aki az erdőben állatokat ejt el, és eladja, vagy éppen megsütve megeszi otthon? Nem, többről van szó. Mit keresne itt egy erdőlakó? Bevásárlóközpontban?
És mi az, hogy ifjú vámpír? Azonnal a furcsa álmom jut eszembe Thomasról. Ahogy az én véremet szívja a koszos hídon. Megrezzenek a gondolattól.
Nincs semmi baj. Biztonságban vagy... - beszél hozzám.
- Én a te helyedben békén hagynám a lányt. - szól most a támadómhoz.
- A Tanács nem fog örülni neki, hogy egy ilyet védelmezel ifjú.
- Az legyen az én gondom. - szűri a fogai közül.
- Te tudod... De vissza jövök érte! Egy ilyen sem maradhat életben.
Majd egy másodperc múlva ajtócsapódás. Thomas nagyot sóhajt, és szorosabban fog. A fejemet a pólójába rejtem, én sem tudom miért. Talán a biztonságérzet miatt, amit nyújt. Most teljesen összezavarodtam, jobban mint eddig.
Gondolom sok kérdésed van.
Igen. - válaszolom.
A számhoz kapok. Nem mondtam ki a szavakat. Csak ömlöttek "belőlem", akaratom ellenére. Halkan zihálni kezdek. Mi van velem?
Shh, semmi baj! Ez teljesen normális. Örülök, hogy megtaláltad velem a kapcsolatot.
Nem, ez nem normális. Hallom a saját fejemben más hangját, és a gondolataimat máshoz tudom eljuttatni. Ez biztos nem megy minden második embernek, akkor meg csak arról lehet szó, hogy egy szörnyszülött vagyok. Talán Matt is képes ilyenekre? Nem szólt, mert szégyenli? Titokban tartja?
A testvéred nem Halló, Blaire. - válaszol a gondolataimra.
Megrezzenek Thomas karjaiban. Gondolatolvasó? És akkor azt is tudja, mennyire imádom a jegeskék szemeit, és hollófekete haját? Hogy ezekről álmodozom?
Megcsörren a telefonom. A lassú dallam körbetáncol a kihalt boltban. Ez az egyetlen hang, amit hallani lehet egy mérföldes körzetben. Kivéve Thomas egyenletes szuszogását.
Remegő kézzel oldom föl a telefonom zárját. Meg sem nézem, hogy ki az, inkább azonnal a zöld gomhoz terelem az ujjaimat.
- Jól vagy? - hallom meg Matt hangját.
Emlegetett szamár...
- Persze, m-miért? - nyögöm ki.
- Mert már haza kellett volna érned, és egy csomó ember sikítozva rohangál. Az egyiket megállítottam megkérdeztem mi baja az egész városnak. Állítólag a szupermarketben elszabadult az áram. - hadarja egy szuszra.
- De nekem semmi bajom.
- Ott vagy még igaz? Mindjárt én is. - majd leteszi, meg sem várva a válaszomat.
- Hát ez szuper... - nyögöm ki.
- Semmi baj, más módon is elmagyarázhatok mindent. Figyelj ide! - parancsol. - Egyszer már említettem, mi is vagy. De ti, üres, idióta emberek nem értetek soha semmit...
- Héé! - kiáltok felháborodottan. - Mi az, hogy..... ?!
- Elég! Én beszélek, és akkor te csöndbe vagy. Akkor kezdem előröl. Neked csak annyi lesz a dolgod, mint az előbb. Kapcsolatba lépne velem. Nem olyan nehéz, mint te hiszed, bár embereknél nem lehet tudni.
Álljon meg a menet! Mi ez az ócsárolás? Nem tudom, hogy ő pontosan micsoda, de biztos nem az én "fajtámból" való. Akkor nem nézne minket le így. Durcás pofát vágok, de nem hatja meg, folytatja.
- Tudod, hogyan csináltad? - kérdez.
- Nem, egyszerűen válaszoltál a gondolataimra. - vonok vállat.
- Próbáld meg ugyanígy!
Felsóhajtok, és teljesítem a kérését.
Na? - szökik ki az ajkaimon.
Tökéletes! És most menj! A bátyád kocsija egy percen belül leparkol.
Borzalmas lassúsággal, és óvatossággal tesz le a poros földre. A lábaim végre megtartják a testsúlyom. Aztán szembe fordulok Thomasszal. Nem gondoltam volna, hogy ilyen közel áll hozzám. Alig egy-két centi választ el minket egymástól. Kissé élesen szívom be a levegőt a számon, miközben a cipőjétől, a jegeskék szeméig végigmérem. Eléggé meglepődöm, hogy ő is ugyanazt csinálja, mint én. Sokáig csak bámulunk egymás íriszébe. Nem tudom ilyenkor mit is kéne csinálnom. Egy hang sem jön ki a kaparó torkomon. Aztán végre ő lép. Megfogja a csuklómat, és a mellkasához húz. Eléggé hirtelen, reflexből teszi. A fejem a kemény felsőtestére csuklik.
- Nincs semmi baj! - suttogja.
- Tudom. - nyögöm a pólójába.
Hangos dudaszó, és a karok eltűnnek a derekamról. Hirtelen rámtör az érzés, hogy leszakadt a fél testem. Olyan gyorsan történt minden, olyan gyorsan ment el. Nem volt időm élvezni a hideg leheletét az arcomon, kezeit a testemen.
Kissé félve, sőt inkább rettegve, megyek végig a megmaradt áruházon. Üvegszilánkok töredeznek a cipőm alatt, és én csak remélni tudom, hogy nem szakítja át, és áll a bőrömbe. Nem nehéz megtalálni a kifelé vezető utat, erős fény zúdul be a nyitott ajtón.
Mint a filmekben, mikor a főszereplő egy kórházban ébred. Ugyanezt érzem én is. A nap elvakít, és először csak összemosódott "izéket" látok. Pislogok egyet-kettőt, mire megvilágosodom én magam is. Matt fekete kocsija nincs messze. Az egyetlen jármű 20 kilométeres körzetben, nem nehéz megtalálni.
Kipattan az autóból, és felém kocog. Mikor már azt hiszem, hogy megáll előttem, inkább jól megszorongat.
- Jól vagy? Megsérültél? Miért maradtál bent? - bombáz kérdésekkel.
Hát igen, az aggódó bátyus visszatért. Nagy sóhaj után, vagy négyszer tudatára adom, hogy az ég adta világon semmi bajom sincs. Elégedetten, és meg nyugodtan bólint, majd besegít hátra. Először nem is értem, miért nem ülhetek mellette elől. De mikor befektet a hátsó ülésekre, rájövök.
- Pihend ki magad, oké? Mindjárt otthon vagyunk.
Becsapja az ajtót, én pedig összekuporodok és gondolkozni kezdek. Mit is mondott, hogy csináljam? Kapcsolatba lépni vele... És mégis, hogy a túróba?
Megy? - kezdeményez, én így megúszom a küzdelmet.
Azt hiszem. - válaszolok fáradtan.
Mintha a szemeimen téglák ülnének. Alig bírom nyitva tartani őket. Az autó halk motorzaját lehet hallani, kissé rángatózik, úgy érzem magam, mint kiskoromban. Mikor anya a kezében tartott, dudorászott a fülembe valami lágy dallamot, s közben óvatosan ringatott. Olyan biztonságérzetem van, mikor magam köré képzelem a védelmező karjait.
Fáradt vagy. - sóhajt.
Nem kérdésnek szánta, inkább csak egy ténynek. Mintha tudná mikor mit érzek, mintha belém látna. Sose voltam az a nyitott könyv forma, neki mégis sikerül megmondania mikor mi bajom. Úgy, hogy nincs is itt. Vagy talán lát? Követ minket?
Hogy ti emberek milyen gyorsan kimerültök!
És itt tényleg elegem lett. Úgy beszél magáról, mintha ő nem lenne az. Mintha nem is ehhez a világhoz tartozna. Felsőbbrendűnek képzeli magát, mégis egy szinten vagyunk. Szóval az ilyen szerzeteket hívják egoistának?
Úgy viselkedsz, mintha nem is ember lennél! - próbálom eltüntetni az élt a hangomból, mégsem sikerül.
És forrófejűek is. - kuncog a fejemben.
Tűnj innen! Hagyj békén! - a térdem közé szorítom a kobakom.
Utálom, hogyha szívatnak. Sose bírtam. Általánosban mindig én voltam a célpont, a nevetség tárgya. Igazából semmit sem csináltam, mégis lúzernek tituláltak. A szünetekben kicsúfoltak, a cuccaimat dobálták, és lökdöstek. Tesiórán majdnem mindig kiütőztünk, és még a saját csapatom is engem dobált a labdával. És nem kíméltek. Volt egy Christian nevű srác, ő volt a "vezér". Igen, sokszor izomból talált el a labdája, és igen, sokszor sírtam miatta a vécében. Anyu nem is tud ezekről, pedig lehet elkellet volna mondanom. Persze Matt mindenről tudott. Ő az a testvér aki nagyon vigyáz a másikra. Sajnos ez neki sem sikerült, pedig elégszer szólt az osztálytársaimra, volt, mikor fenyegette is őket. Egyszer még be is húzott Christian-nek. Viszont ő folytatta a kínzásom. Esténként álomba bőgtem magam, és volt, mikor reggel úgy ébredtem, hogy még mindig folytak a könnyeim.
Mióta elballagtam nem vagyok érzékeny. Van egy barátom, és lehet, hogy ez nem sok, de szerintem még mindig jobb, mintha több száz ember az álbarátom lenne. Mert a legveszélyesebb ellenség, mindig az, akiben feltétel nélkül megbízunk. Viszont Jenny más. Sokat bizonyított, és már a testvérem.
Szóval minden rendbe jött, és azóta szerintem nem is bőgtem. De most muszáj volt. Egyszerűen nem értem Thomast. Talán dedós e miatt sírva fakadni, de egy fél órával ezelőtt elég durva dolgokat éltem át. A könnyeim a bőrülésre potyognak, onnan pedig a földre csorognak.
Sajnálom. - a hangja bűnbánó, ami kissé megpuhít.
Semmi baj. - motyogom.
Egy kis sóhaj után újra beszélni kezd.
Hol is tartottunk? Éppen a fajtádat kritizáltam, ugye? Még egyszer nagyon sajnálom. És nem, én nem vagyok ember, ahogy Ronald sem az. Igazából ez egy elég hosszú történet, te pedig fáradt vagy végighallgatni és értelmezni is. Később megbeszéljük, rendben?
Megijedtem. Mi van, ha nem mondja meg mi van velem? Ha nem mondja meg ki is ő? Vagyis mi... Már furdal a kíváncsiság, mi is a baj velem. Hiszen hallom a hangját a fejemben, és úgy is tudok válaszolni, hogy nem mozognak az ajkaim. Hát szerintem ez nem egy normális dolog. És én tudni akarom, mi ez az egész!
Ne, kérlek mondd el most!
Arra vagy kíváncsi, mi vagy te?
Ennyire nyilvánvaló? Már megint átlát rajtam.
Igen.
Egyszer már mondtam, hogy halló. Méghozzá az utolsó. A hallok némán kommunikálnak egymással. Pont úgy mint te és én...
Várj! Ha csak egy halló tud a másik ugyanilyennel beszélni, akkor te is az vagy nem? És akkor nem én vagyok az utolsó! - értetlenkedem.
Mégsem vagytok üresfejűek. Igen, ez így van, én is az vagyok. De a vérem nem olyan tiszta, mint a tied. Nem vagyok ágról való. Félig vámpír, félig halló déeneseim vannak. Mindig a vámpír erősebb, az dominál. Persze attól még képes vagyok arra mint te, de nem annyira tökéletesen.
Megakadtam. És most nem az érdekel, mi is vagyok pontosan, mikre vagyok még képes. Nem. A vámpír szó miatt vagyok kikészítve. Egyre gyorsabban dübörög a szívem a mellkasomban. A fülem sípolni kezd. Hallom, ahogy Matt, és Thomas hangja összemosódik. Az egyik mellőlem szól, míg a másik csak a fejemben. Az álmomon jár az eszem.
Futok, nagyon gyorsan. Sietek, a hangos sikolyokat követem a sötét Los Angelesi utcánkon. De aztán meglátok egy hidat, rajta vele. Nem késlekedem, felé közeledek. A bátorságom elillan, ugyanis összekuporodva jajgat.

- Thomas! - kiáltok neki.
Jobban összekuporodom, és egy szót hajtogatok: nem. Nem hiszem el, nem igaz. Ő ember, nem vámpír. Ez nem történhet meg. Nem, nem, nem és nem!
Végre felemeli a fejét. A haja sötéten ragyog, vízcseppek csöpögnek le a földre, egyesek végigfolynak a gyönyörű arcán. Valami mégsem stimmel. Először nem értem miről lehet szó, de aztán észreveszem a szemét. Vörösen izzik, belülről lángol.

- Blair...

A hangja rekedtesebb mint általában, viszont a nevem úgy ejti ki, mintha egy varázslatot regélne.

Megremegek, melegség tölt el, ahogy fölé magasodok, miközben ő előttem elterül.

- Gyere ide! - parancsol.
Nem akarok odamenni. Nem szabad! Bántani fog! Thomas, ne tedd kérlek! Kérlek!
Nem is gondolkozom, a karjai közé telepedek, az arcom a mellkasának nyomom. Nagyot sóhajt, érzem a nyakamon ahogy szuszog, mire libabőrös leszek. Remeg a karja ahogy viszonozza az ölelésem. Ahogy itt vagyunk, egymásba borulva, azt érzem, mintha visszakaptam volna egy részem, amiről nem is tudtam, hogy elveszett. Belélegzem az illatát, és élvezem az érintését. A telt ajkaival a nyakamat súrolja, és mit ne mondjak, iszonyatosan jó érzéssel tölt el. Nem vagyok tapasztalt ilyesmiben, úgyhogy nem tudom mi a teendő ilyenkor. A hajába túrok a kezeimmel, ami apró morgást vált ki belőle.
Aztán fájdalom, valami a nyakamba szúródott. Felszisszenek, és a hajába kapaszkodom, ami nem nagyon zavarja. Még közelebb húz, és nagyot nyel... belőlem. Elakad a lélegzetem ahogy rájövök, hogy a fogait érzem az ütőeremnél. A szívem küzd ellene, hangosan dübörög.

Vámpír...
Nem, nem akarom. Én... félek.