1.fejezet 8.éj

Anglisz Mód

**Blaire**

- Tessék?! - kapok levegő után. - Mi az, hogy eltűnt?

A gép hangos, őrületes csipogásba kezdett mellettem. Ronald arcán szomorúság és aggodalom tükröződött. Pedig nem kell itt miattam aggódni, inkább Thomast kéne félteni. Számomra felfoghatatlan ez az egész misztikus világ, és most hirtelen ez is. Eltűnt. Eltűnt. Csak ismételgetem magamban a szavakat, de megemészteni nem tudom.

- Beszélj már! - kiabálok, kissé már hangosan.

- Blaire, semmi baj! Nyugodj le, hogy mindent ami tudok, elmagyarázzak neked. Rendben? - válaszol higgadtan.

Veszek egy mély levegőt, hogy visszanyerjem az eredeti formám. Kikészültem. Ez így túl sok. Hogy hiheti azt, hogy pár perc alatt, csak úgy lenyugszom?! Most tudtam meg olyan információkat, amiket eddig a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna. Semelyik ember sem tudja mi van igazán körülötte. Hogy kik leselkednek rájuk. Olyan lények amik csak a filmekben léteznek, vagy akár könyvekben.

Kívülről normálisnak tűnök már, viszont belül ordítok. Ráemelem végre a fagyos tekintetem Ronaldra. Ezt az arcot talán még Thomas is irigyelné tőlem.

- Hallgatlak. - szűröm ki a fogaim közül.

- A helyzet az, hogy fogalmam sincs Tom hollétéről. - vonja meg a vállát.

A közömbösségétől úgy érzem mindjárt robbanok.

- Mi az, hogy nem tudod?! Akkor meg mi a francról akartál magyarázni? - kelek ki magamból teljesen.

Az arcom lángba borul a dühömtől, már nem fagyos. Sokkal inkább tüzes. A szemeim pedig villámokat szórnak a székben ülő fiúra. Pont úgy nézhetek ki mint egy eszelős pszichopata.

- Azt, hogy én talán nem tudom, viszont te igen.

- Honnan kéne? Nem borulnék ki, ha én tisztába lennék a helyzettel! Miért ment el? Önszántából egyáltalán? És ha már annyira "öribarik" vagytok, miért nem kerested már meg?! Az isten szerelmére, hogy semelyikőtök nem tud rendesen beszélni! Minek titokzatosnak lenni Ronald? Minek? Hogy felhúzd az agyam még ennél is jobban?!?

- Eszembe sem jutott ilyesmi, erről biztosíthatlak. - ejt felém egy mosolyt. - És nem is vagyok titokzatos. Az inkább Tom jelleme. Ha hagytad volna, hogy már elsőre végigmondjam, talán már rág tisztában lennél mindennel.

Duzzogós pofát vágok, de a dühömet sem tudom elrejteni.

- Tehát. Én nem tudom merre van Thomas, te viszont kiderítheted. Nem tudom képes vagy-e rá, vagy sem. Ezért is jöttem. Tom elment, egyszerűen felszívódott. Szerintem, ezt teljesen önszántából tette, ugyanis cuccokat is vitt magával. Ha elrabolták volna, akkor a házunk másmilyen állapotban állt volna utána, sőt, nem is hiányoznának a dolgai. Meg azért nehéz lehetne egy vámpírt csak úgy elhurcolni. - gondolkozik egy ideig, majd folytatja. - Szóval. Ugye ti ketten Hallók vagytok, ezért tudtok kommunikálni egymással. Csak a távolság konkrét. Képes vagy messziről is hallani mit mondd, de nem tudom kifejlett-e már annyira a képességed, hogy te is tudj vele beszélni. Ez az embertől függ. Minél közelebb állsz az illetőhöz lelkileg, minél jobban ismered, annál távolabbról is tudsz vele szótváltani. Érted?
- Azt hiszem igen.
Szóval nekem kell ismernem hozzá Thomast. Hát kudarcra van utalva az egész. Semmi, az égvilágon semmit sem tudok róla. Akkor mennyi az esélye annak, hogy kiderítem merre is van. Nulla.
- Ronald, szerintem ez nem fog menni. - vallom be.
- Pedig muszáj megpróbálnod! Erre születtél, ezzel az erővel. Mennie kell! - győzköd.
Behunyom a szemem, és Thomasra gondolok. Keresem a kapcsolatot közte és köztem. Ha egyáltalán létezik ilyen. Mélyre nyúlok az elmémmel. Keresgélek, de mintha vaksötétben keresném a tűt. Egyre jobban elnyel a sötétség belülről, szinte már magával húz. Csábít.
- Merre vagy Thomas, hová tűntél? - ordítok a semmibe.
Válasz nem jön, én pedig kétségbeesésemben nagyon-nagyon mélyre kerülök. Nincs már semmi ami a felszínen tartson. Zuhanok. A végtelenségig zuhanok...

***

Még mindig sötétség. Szédülök, hányinger gyötör. A hasam is szúr. De legjobban a fejem hasogat. Hangosan zokogok fel, elveszve. Hol a kiút? Hová kerültem? Összegörnyedek a fájdalmaktól amik rám törnek. Az életemet akarják. De nem adom át magam a kínoknak. Hangosan zokogok, viszont nem zuhanok tovább. Mint a lift, mikor egyszer csak megakad, úgy szorulok én is két valami közé. A fájdalmak nem múlnak, és hangosabban is bőgök. Nem vérzek, egy karcolásom sincsen. Mégis, mintha korbácsolnának. A halált kívánom ehelyett.

- Blaire... - hallom Thomas hangját.

- Thomas! - kiabálok a kínjaim között. - Nagyon fáj!

- Tudom. Hidd el tudom. Mindjárt elmúlik. - a hangja már meggyötört és fájdalmas, mintha ő érezné azt amit én.

- Nem bírom! - sírok tovább.

Csak egy halk nyögés hallatszik. Aztán minden a régi. Csönd telepszik rám és a kínjaimra. Csak az én hangos, kétségbeesett sikolyaimat hallani.

- Merre vagy? Thomas, nem látlak! - ordítok.

Vergődök, összegörnyedek, sikítok, de semmi sem segít. Fájdalom. Kín. Kétségbeesés. Félelem.

Majd egy jéghideg kéz végigsimítja a testem. Libabőrös leszek a hideg miatt, viszont örülök, mert egy csöppet kevesebb a fájdalom. A kéz visszahúzódna, de én utánanyúlok, mint egy mentőövért a háborgó tenger közepén. A végtag tulajdonosa az ölelésébe von. Megborzongok a felismeréstől, kihez is vagyok ilyen közel.

- Shh... - ringat. - Minden rendben.

***

- Blaire! - szólongat egy fiúhang.

Fáradtan nyitom ki a szemem. Nem érzek semmi. Nem fáj, nincs pokol! Nyugodtan és kimerülten süppedek bele még jobban az izzadságtól úszó kórházi ágyba.

- Na? Sikerült? - kérdez Ronald. - Már vagy 15 perce mozdulatlan voltál. Azt hittem elaludtál. - kuncog.

Mozdulatlan? 15 percig? De hát... De hát, én órákig szenvedtem, sírtam, sikítottam, vergődtem a poklok mélyén!

- Blaire! Sikerült?

- Micsoda? - kérdezem csodálkozva.

Nagyot ásítva hunyom le a szemem. Kimerített ez az egész. Nem érdekel hol voltam, miért, és mit történt egyáltalán. Örülök, hogy végre újra biztonságban vagyok, gyötrődések nélkül.

- Tudod hol van Tom? Beszéltél vele? - hadarja izgatottan Ronald.

- Beszéltünk. - motyogom.

- És? Hol van?

- Fogalmam sincs.

- Mi az, hogy fogalmad sincs?! -háborog most ő. - Nem mondta meg?

Az utolsó mondata elmosódik számomra, és már alszok is. De előtte még hallom, hogy valaki suttog a fejemben.

- Aludj nyugodtan. Senki sem bánthat...

**Thomas**

A társam egy éles pengét dob felém. Felugrok, és elkapom a markolatánál. Nem késlekedem, a nyomorúságos Vadász szívébe döföm azt.

- Azt hiszed ezzel vége? Több százan vagyunk, ifjú vámpír. Ne légy naiv, ez a te fajtádra nem jellemző. Ha nem én, majd egy másik Vadász öli meg a Hallót. - suttogja reszelős hangján.

Kegyetlenül megforgatom a pengét a testében, mire fájdalmasan nyög. Az utolsó hang, ami kijött azon a mocskos száján.

- Ki a következő? - kérdezi Ryan a hátam mögül.

- Tippem sincs. Akit találunk. - vonok vállat.

Egy erőteljes mozdulattal kitépem a tört a hullából. Átnyújtom Ryannak, aki a tokjába dugja a fegyvert. Én is felveszem a messzire gurult kardom, és az övtartómba csúsztatom, éllel lefelé.

- Gyerünk! - sóhajtok.

Letörlöm az izzadságcseppeket a homlokomról, és megyünk tovább. Gyilkolni...
Amióta megtörtént az a baleset a bevásárlóközpontban, egyre több Vadász kerül elő, Blaire miatt. Most Amerika - Északi partjainál mészárlunk. A mai napon már hatot megöltünk, ha nem többet. Érzem, hogy az izmaim elernyednek, és már nem érzek fájdalmat se kimerültséget. Nem tudom, egészséges-e ez az állapot. Talán túl sok volt ez mára, de ezt Ryannak sose vallanám be. Gyöngének és esetlennek tűnnék. Na és hát ő mindennek az ellentéte. Most is csak azért van a segítségemre, mert szeret keresztbe tenni a Tanácsnak. Fogalmam sincsen, hogy maradhatott életben ennyi bűn után. A Tanács sem a régi már. Én csak örülni tudok, hogy nem vadásztak még le minket. De ennek is biztos eljön az ideje. Addig csak az a dolgom, hogy minél több Vadászt gyilkoljak meg.
Kicsit megnyugszom a hangjától. Hogy hallottam még reggel. Arra keltem, hogy valaki sikít. Csak pár perc múlva jöttem rá, hogy ez Blaire. És nem, egyáltalán nem könnyebbültem meg. Nem is tudom, ki mondta, hogy ajánlatos angilsz módba esni. Bár az egyedüli személy, aki a közelébe férkőzhet a tudtom nélkül, az Ron. Sajnálom, hogy nem mehetek haza megleckéztetni azért, amit Blairrel tett. Mindegy, hogy direkt, vagy véletlenül. 

Sajnálom, ha rövid lett. De legfőképp a késést sajnálom. Tudom, hogy minden blogger a tanulás számlájára írja ezeket a hibákat. De hát ha tényleg így van.... Én sem tudok mást mondani erre.

Nagyon szívesen beszélnék az olvasóimmal. :) Ha van kedvetek itt megtaláltok : perwinkaa@gmail.com

1.fejezet 7.éj

Igazság

**Blaire**

Valami fehér szobában ébredek. Az ágy, az asztal, a székek, az ajtó, a függöny mind ugyanolyan színbe bújtatva. Oldalra fordítva a fejem pont rálátok az óriási ablakra. Amin kívül csak úgy zajlik az élet! Családok sétálgatnak a parkban, a gyerekek pedig fogócskáznák. A velem egykorúak a megállóba bohóckodnak, és időnként röhögőgörcsöt kapnak. Elmosolyodom a látványon, ahogy az egyik lány már a földön hever, és a hasát fogja. Néhányan biztosan hülyének nézik, de ha jól érzi magát, csak rajta!

Elég magasan lehetek, mert mindent fentről látok. A fának, ami majdnem az egész látóterem betakarja, csak a nagy lombját látom. Azon kismadarak üldögélnek. Gondolom csiripelnek, mert néha-néha megmozgatják a csőrüket egymás felé. Hallani ugyan nem hallom a folyamatos csipogás miatt, ami mellőlem jön. Ilyen frusztráló hangot csak a filmekben észlelni. Monoton, egy hangon csak "bíp, bíp, bíp". Azoknál a jeleneteknél van, ahol a főhősünk/főhősnőnk egy kórházban jár.

Nagyot sóhajtok, és reménykedem, hogy hamisak a feltételezéseim. Újra az ablakhoz fordulok. Egy parkoló terül el a fa tövében. Sajnos nagyon ismerős a környék. Kezdem elfogadni a kórház iszonyatos gondolatát, mikor a csuklómba éles fájdalom nyilall. Odanézek, de bár ne tettem volna! Ugyanis egy óriás tű áll ki belőle. Idegesen, szaggatottan fújom a levegőt. Általános óta semmitől sem féltem. Kivéve a tűket. És ugye a vámpírok gondolatát.

Mellettem egy fehér ruhás nő ügyködik a csipogó gépen. A haja fekete, szeme szürke. Olyan alacsony volt szegény, hogy engem azonnal manóra emlékeztetett.

- Hogy érzi magát? - kérdez, miközben a papírjaiba mered.

Csak nyomja a betanult szöveget. Hallani a hangvételén. Udvariasan kérdez a hogylétem felől, bár tudom, hidegen hagyja. Mármint, ez a munkája, de érzem, hogy ezt minden betegtől megkérdezi. Ugyanígy, ugyanazokkal a szavakkal.

- Egészen jól.

És tényleg így érzek. Tudom, hogy nem ugrik be valami. Valami rossz, de fontos dolog. És ennek örülök. Ebickélek még a boldog tudatlanságba! Addig, amíg lehet...

- Mi a bajom? - bököm ki azt, ami már nagyon idegesíti a csőröm.

- Horzsolások, zúzódások, megrándult csukló, zsibbadt és gyönge láb. - sorolja. - Tudja, hogyan szerezte a sérüléseit?

- A bolt... - dadogok.

A nő felém kapja a fejét. Látom rajta, hogy kíváncsi és nem éri be ennyivel. Csak hát, én nem tudom mennyit is mondhatok el neki.

- Jajj, hát maga is ott volt? - enyhül meg az arca. - Nem csodálom, hogy ön is ide jutott.

- Én is? Vannak mások is?

- Hát persze! Rengetegen. Nem nagyon bírjuk a sok beteget. Majdnem minden szoba foglalt, és mi csak szambázunk ki, s be az ajtóikon. - csóválja a fejét. - Hogy történhetett ez?

- Pontosan mi is történt?

- Maga nem is tudja? - lepődik meg az ismertségünk alatt először.

- Kéne? Nem is nagyon láttam.

A féligazság nem hazugság. Ugye?

- Erről beszél az egész város. De persze te kómában voltál. Bocsáss meg! Mondtam, hogy sokan vagytok. Nehéz mindenkit megjegyezni.

Hirtelen rettegés tör rám. A tudatlanság. Hát nem mindig jó. Ami a szívemen, az most is a számon.

- Meddig voltam öntudatlan?

- Egy hétig. De ne aggódjon, semmi maradandó sérülése sincs. - biztosít félmosollyal.
Hét nap, az hosszú idő. Addig egy csomó minden történhet. Akár az iskolában, vagy azon kívül. Nem tagadom, hogy Thomasra gondolok. Vajon mit csinálhatott egy hétig?
A legjobban az szomorított el, hogy mikor felébredtem senki sem ült itt mellettem. A filmekben ez nem így szokott lenni? A sérült felkel, és a barátja/családja/szerelme mellette virraszt. Viszont az én szobámba csak egy nővérnek volt kedve bejönni. A bátyám, anyu, vagy Jenny? Ennyire kicsi vagyok ebben az óriási világban? Ennyire nem számítok?
A nővér elköszönt, és biztosított, hogyha bármire szükségem lenne csak nyomjak meg egy gombot. Kicsit szomorkásan, de megköszöntem. Ezután csak néztem ki a fejemből. Próbáltam rendet rakni ott bent. Ami nem kell, azt bezárom a már jól ismert ajtó mögé. Semmi életkedvem nincsen rossz dolgokon gondolkozni. A legjobb lenne kikerülni innen. Sose bírtam a kórházakat.

***

Nyílik az ajtó, és én felemelem a fejem. Két nap telt el. Két hosszú nap ismerősök nélkül. Matt felhívott és elmondta, hogy nem bír bejönni, mert anyu rosszul van és nem hagyhatja egyedül. Még egy ok az aggódásra. Több információ el sem fér már bennem.

Ugyanaz a nővér jön be, akit a felébredésemkor láttam. Az arcán mosoly mind mindig. Élettel teli, szép nő. Sok dolog, rengeteg beteg. Mégis csak úgy virul. Meg kell kérnem, hogy ezt nekem is tanítsa meg!

- Látogatója érkezett, Miss Brooks! - vág a közepébe.

Milyen gyorsan tanulok! Most pont olyan boldog vagyok mint ő. Matt jött be mégis? A jó hírrel, hogy anyu már meg is gyógyult, csak egy kis nátha kapta el. Vagy éppen Jenny az új hírekkel. Mert biztos van egy csomó!

- Fogadóképes? - kérdez vigyorogva a nő.

- Hát persze!

- Akkor be is hívom.

Ezzel kitáncikál a folyosóra. A nővér mögött becsukódik az ajtó, és hiába leskelődök, nem látom ki jött hozzám. A szívem kihagy egy ütemet, mikor megfordul a fejemben a harmadik ember gondolata. Thomas jött be nevetve, hogy ez csak szívatás volt? Hogy sajnálja a kórházas ügyet mert nem akart így megijeszteni? A tenyerem akaratom ellenére lesz nyirkos.

Türelmetlenül várom, hogy belépjen valamelyikőjük. Csak, hát mikor eljön az alkalom nem az jön be akire vártam. Az ideges mosolyom az arcomra fagy, amíg a fiú közelebb ér.

- Szia! Remélem nem zavarok. Hogy vagy? - kérdezi udvariasan Ronald.

- Te?

- Én?

- Te... Te mit keresel itt? - dadogok zavartan.

- Jöttelek megnézni.
- Miért? - kérdezem értetlenül.
Leül az ágyam melletti székre velem szembe. Én oldalra fordítom a fejem, hogy rálássak. A szőke haja rendezett, az inge kiválóan vasalt, a fekete nadrágjával együtt. És szemet szúr a Converse cipője. Úgy látom, ő is bolondul ezekért a lábbelikért. Még egyszer sem láttam-e nélkül. Talán mégis több közös van bennünk, mint először hittem?
Észrevettem, hogy beáll a kínos csönd, és ő feszengve néz ki az ablakon. Ki az ablakon, ahogy én is minden nap teszem. Más elfoglaltságom ugyanis nincs.
- Miért jöttél? Miért akarsz "megnézni"? Ahogy látod, tökéletes állapotban vagyok. - töröm meg a csöndet.
Kicsit csípős volt, de mostanában nincs is jó kedvem. Éjjel-nappal csak agyalok. Persze Thomas jár az eszemben, de nem olyan értelemben. Azon gondolkozom mennyi igaz ebben az egészben. Abban amit mondott. Ott voltam az áruházban vele, a "vadásszal". Hallottam, ahogy ifjú vámpírnak szólítja. És biztos nem álmodtam, ugyanis a nővér is tud a támadásról. Meg amúgy is, mi másért lehetnék itt? Mi lehet az igazság?
- Thomas miatt jöttem... - kezd bele egy sóhajtással.
- Ő kért meg? - ámuldozok.
- Hát nem egészen.
Az álmaim szertefoszlanak a rózsaszín köddel együtt. Hát persze, hogy nem ő küldte! Ha be akart volna jönni, bejön. Nem pedig Ronaldot küldi, mint egy postagalamb. Annyira azért mi sem süllyedhetünk le a dedósok szintjére.
- Akkor? - türelmetlenkedem.
- Először ígérd meg, hogy végig hallgatsz! Nincs igényem arra, hogy engem is melléd fektessenek, mert szerinted megbolondultam.
Bólintok, és közben megpróbálom felkészíteni magam a legrosszabbra. Több dolog is megfordul a fejemben, de minden ötletet elutasítottam. Gőzöm sincs, mit akar Ronald.
- Thomas mondta, hogy mesélt neked rólunk. - kezd bele.
- Ne már, hogy te is ezzel a vámpíros dologgal jössz! Megértem, ha a haverod hülyéskedni akar, de, hogy te is ilyen lennél...! - fakadok ki.
- Kérlek, hallgass végig! Megígérted. - emlékeztet.
- De akkor nem tudtam, hogy erről lesz szó!
- Legalább azt had mondjam el neked, ami rád vonatkozik. - könyörög.
Már utasítanám el, amit szerintem észre is vesz, mert újra próbálkozik.
- Kérlek! A biztonságod érdekében.
- Eddig senki, és semmi sem akart bántani, akkor most miért?! - kezdem felemelni a hangom.
- Ezt szeretném elmondani. Ha lenyugodtál, el is kezdem. - sóhajt, majd megrázza a fejét.
Keresztbe fonom a karom, és dühös tekintettel várom, hogy belekezdjen.
- Nem tudom mit mondott neked pontosan Tom. Kérlek, ha valami nem világos, vagy kíváncsi vagy valamire akkor csak szólj! Azt biztos tudod, hogy Halló vagy...
- Várj! Elmagyarázod, mi ez az egész? De rendesem, úgy, hogy én idióta ember is értsem. - a hangomból maró gúny hallatszik. - Mi ez a Halló dolog? Miért én vagyok az utolsó? Mi van?!!
- Oké, akkor kezdjük a történelemnél. - forgatja meg a szemeit. - Vannak az átlagos halandók, akiket ti embereknek hívtok. Mint például a bátyád. Aztán vannak olyan emberek, akik többet tudnak, mint a társaik. Ezek a Látók, Hallók, Szaglászok, és az Álcázók. Szerintem a nevük alapján kitalálod mire képesek. De a biztonság kedvéért magyarázok. A Látó halandók, töredékeket észlelnek a jövőből. Csak egy villanásig. Egy kis kép, amit később valósan látni fognak. A Halló halandók, gondolatokkal beszélnek a társaikkal. Fontos, hogy csak két Halló tud kommunikálni. Nem lehet olyan személlyel akinek nincs meg ez a kiváló képessége. A Szaglászok olyan nyomkövető szerűségek. Elég egy kép a személyről, és ők megérzik merre van az illető. Az Álcázók nem valami feltűnőek. Visszahúzódó, szerény alkatok, akiket észre sem veszünk. De néhányuk elég veszélyes lehet. Attól, hogy nem látod, az ellenséged, nem fordíthatsz neki hátat! Sose felejtsd el! - fejezi be.
A sok információt próbálom magamba szippantani, de ő már folytatja is.
- Ezek után vannak a felsőbbrendűek. Vadászok, Angyalok, és Vámpírok. Kezdjük az Angyalokkal. A nevük alapján valami szent dolgot képzelhetsz el. Na ez óriási tévedés! Az Angyalok könnyen befolyásolják a döntéseinket. Képesek emberbőrbe bújni, és ártatlannak tűnni. A Vadászok a Tanács csatlósai. Ők végzik a piszkos munkát. Öldökölnek az uraik helyett. Olyan halandókra vadásznak, akiknek különleges képességeik vannak. Ezt mind azért, mert az emberek képesek ezt fejleszteni. És ha csúcspontra ér, meghaladja a felsőbbrendűek hatalmát. Ezt pedig nem engedhetik meg maguknak. És itt a válasz arra, hogy miért te vagy az utolsó Halló. - tart szünetet.
- De ez nem teljesen igaz. - tűnődök el. - Azt mondtad, hogy csak olyanokkal tudok beszélni, akiknek megvan hozzá a képessége. Akkor Thomas?
- Igen. Most jövünk mi, a Vámpírok. A mi fajtánk elég kifinomult. Nehéz minket teljesen megérteni. Gyorsabbak, erősebbek, hajlékonyabbak és fürgébbek vagyunk. Az érzékszerveink meghaladják a csúcsragadozóékat. Emellett mi is kapunk képességeket. Születésünkkor csak rántukmál valamit a Tanácsfő. Valami olyat ami szerinte illik hozzánk.
- Te mit kaptál? - érdeklődök.
- Látó vagyok. - mosolyodik el szélesen.
- És akkor Thomas pedig Halló.
- Pontosan.
- Te is csak képeket látsz a jövőből?
- Nem. A Vámpírok felsőbbrendű lények. Képességeink kissé erősebbek mint a halandóké. De ha az emberek fejlesztik, megközelítik a mi erőnket is. Én mondjuk töredékek helyett, két perces filmet látok. - büszkélkedik.
- Miért nem Thomas mondta el? Miért nincs itt?
Átfésüli a haját a kezével, és aggódón rám néz. És én ebből már tudom, hogy baj van. Az én képemre is kiül a rémület, miközben Ronald megköszörüli a torkát.
- Eltűnt.

Sziasztok!

Elnézést kérek a sok késésért. Sok dolog történt, és kellett egy kis idő, hogy mindent megemésszek. Tudom, nem ok erre a csomó nélkülözött időre. Istenem, 18 napig nem volt rész! Ez borzadalom... förtelem!

Azért remélem megmaradtak a kis rajongóim :* Hiányoztatok, ugye tudjátok? Remélem én is nektek. :D

1.fejezet 6.éj

Információk

**Blaire**

Biztonságban érzem magam, az erős karok között. A hang, amit az előző napokban hallok, most hirtelen nagyon ismerőssé válik. De nem tudok normálisan gondolkozni, miközben egy agyonvert bevásárlóközpontban remegek. Aki meglökött, és aki elkapott, azok mind külön személyek. Mintha az egyik maga a megtestesült gonoszság lenne, míg a másik egy mennyből szált angyal. A kettő közül az agyal az, aki hozzám beszél.

Blaire, Blaire nyisd ki a szemed! - mormolja.

Nagy nehezen megteszem amire kérnek. Nem mentem vele sokra, ugyanis még mindig koromsötét van. Viszont a jegeskék szemeket mindenhol felismerném, bármilyen körülmények között. Orcáink között alig két centiméter távolság van. A szívem megiramodik, és úgy érzem kiszakad a mellkasomból. Még sose voltam ilyen közel Thomashoz.
- Vadász vagy, jól gondolom? - kiált Thomas.
- Ki más lehetnék ifjú vámpír? - kérdez vissza a hang.
Nem a közelünkben szólal meg, a hangja elmosódott a levegőben. De nem is ezen voltam annyira kiakadva, inkább azon, hogy nem értem miről is van szó. Vadász? Aki az erdőben állatokat ejt el, és eladja, vagy éppen megsütve megeszi otthon? Nem, többről van szó. Mit keresne itt egy erdőlakó? Bevásárlóközpontban?
És mi az, hogy ifjú vámpír? Azonnal a furcsa álmom jut eszembe Thomasról. Ahogy az én véremet szívja a koszos hídon. Megrezzenek a gondolattól.
Nincs semmi baj. Biztonságban vagy... - beszél hozzám.
- Én a te helyedben békén hagynám a lányt. - szól most a támadómhoz.
- A Tanács nem fog örülni neki, hogy egy ilyet védelmezel ifjú.
- Az legyen az én gondom. - szűri a fogai közül.
- Te tudod... De vissza jövök érte! Egy ilyen sem maradhat életben.
Majd egy másodperc múlva ajtócsapódás. Thomas nagyot sóhajt, és szorosabban fog. A fejemet a pólójába rejtem, én sem tudom miért. Talán a biztonságérzet miatt, amit nyújt. Most teljesen összezavarodtam, jobban mint eddig.
Gondolom sok kérdésed van.
Igen. - válaszolom.
A számhoz kapok. Nem mondtam ki a szavakat. Csak ömlöttek "belőlem", akaratom ellenére. Halkan zihálni kezdek. Mi van velem?
Shh, semmi baj! Ez teljesen normális. Örülök, hogy megtaláltad velem a kapcsolatot.
Nem, ez nem normális. Hallom a saját fejemben más hangját, és a gondolataimat máshoz tudom eljuttatni. Ez biztos nem megy minden második embernek, akkor meg csak arról lehet szó, hogy egy szörnyszülött vagyok. Talán Matt is képes ilyenekre? Nem szólt, mert szégyenli? Titokban tartja?
A testvéred nem Halló, Blaire. - válaszol a gondolataimra.
Megrezzenek Thomas karjaiban. Gondolatolvasó? És akkor azt is tudja, mennyire imádom a jegeskék szemeit, és hollófekete haját? Hogy ezekről álmodozom?
Megcsörren a telefonom. A lassú dallam körbetáncol a kihalt boltban. Ez az egyetlen hang, amit hallani lehet egy mérföldes körzetben. Kivéve Thomas egyenletes szuszogását.
Remegő kézzel oldom föl a telefonom zárját. Meg sem nézem, hogy ki az, inkább azonnal a zöld gomhoz terelem az ujjaimat.
- Jól vagy? - hallom meg Matt hangját.
Emlegetett szamár...
- Persze, m-miért? - nyögöm ki.
- Mert már haza kellett volna érned, és egy csomó ember sikítozva rohangál. Az egyiket megállítottam megkérdeztem mi baja az egész városnak. Állítólag a szupermarketben elszabadult az áram. - hadarja egy szuszra.
- De nekem semmi bajom.
- Ott vagy még igaz? Mindjárt én is. - majd leteszi, meg sem várva a válaszomat.
- Hát ez szuper... - nyögöm ki.
- Semmi baj, más módon is elmagyarázhatok mindent. Figyelj ide! - parancsol. - Egyszer már említettem, mi is vagy. De ti, üres, idióta emberek nem értetek soha semmit...
- Héé! - kiáltok felháborodottan. - Mi az, hogy..... ?!
- Elég! Én beszélek, és akkor te csöndbe vagy. Akkor kezdem előröl. Neked csak annyi lesz a dolgod, mint az előbb. Kapcsolatba lépne velem. Nem olyan nehéz, mint te hiszed, bár embereknél nem lehet tudni.
Álljon meg a menet! Mi ez az ócsárolás? Nem tudom, hogy ő pontosan micsoda, de biztos nem az én "fajtámból" való. Akkor nem nézne minket le így. Durcás pofát vágok, de nem hatja meg, folytatja.
- Tudod, hogyan csináltad? - kérdez.
- Nem, egyszerűen válaszoltál a gondolataimra. - vonok vállat.
- Próbáld meg ugyanígy!
Felsóhajtok, és teljesítem a kérését.
Na? - szökik ki az ajkaimon.
Tökéletes! És most menj! A bátyád kocsija egy percen belül leparkol.
Borzalmas lassúsággal, és óvatossággal tesz le a poros földre. A lábaim végre megtartják a testsúlyom. Aztán szembe fordulok Thomasszal. Nem gondoltam volna, hogy ilyen közel áll hozzám. Alig egy-két centi választ el minket egymástól. Kissé élesen szívom be a levegőt a számon, miközben a cipőjétől, a jegeskék szeméig végigmérem. Eléggé meglepődöm, hogy ő is ugyanazt csinálja, mint én. Sokáig csak bámulunk egymás íriszébe. Nem tudom ilyenkor mit is kéne csinálnom. Egy hang sem jön ki a kaparó torkomon. Aztán végre ő lép. Megfogja a csuklómat, és a mellkasához húz. Eléggé hirtelen, reflexből teszi. A fejem a kemény felsőtestére csuklik.
- Nincs semmi baj! - suttogja.
- Tudom. - nyögöm a pólójába.
Hangos dudaszó, és a karok eltűnnek a derekamról. Hirtelen rámtör az érzés, hogy leszakadt a fél testem. Olyan gyorsan történt minden, olyan gyorsan ment el. Nem volt időm élvezni a hideg leheletét az arcomon, kezeit a testemen.
Kissé félve, sőt inkább rettegve, megyek végig a megmaradt áruházon. Üvegszilánkok töredeznek a cipőm alatt, és én csak remélni tudom, hogy nem szakítja át, és áll a bőrömbe. Nem nehéz megtalálni a kifelé vezető utat, erős fény zúdul be a nyitott ajtón.
Mint a filmekben, mikor a főszereplő egy kórházban ébred. Ugyanezt érzem én is. A nap elvakít, és először csak összemosódott "izéket" látok. Pislogok egyet-kettőt, mire megvilágosodom én magam is. Matt fekete kocsija nincs messze. Az egyetlen jármű 20 kilométeres körzetben, nem nehéz megtalálni.
Kipattan az autóból, és felém kocog. Mikor már azt hiszem, hogy megáll előttem, inkább jól megszorongat.
- Jól vagy? Megsérültél? Miért maradtál bent? - bombáz kérdésekkel.
Hát igen, az aggódó bátyus visszatért. Nagy sóhaj után, vagy négyszer tudatára adom, hogy az ég adta világon semmi bajom sincs. Elégedetten, és meg nyugodtan bólint, majd besegít hátra. Először nem is értem, miért nem ülhetek mellette elől. De mikor befektet a hátsó ülésekre, rájövök.
- Pihend ki magad, oké? Mindjárt otthon vagyunk.
Becsapja az ajtót, én pedig összekuporodok és gondolkozni kezdek. Mit is mondott, hogy csináljam? Kapcsolatba lépni vele... És mégis, hogy a túróba?
Megy? - kezdeményez, én így megúszom a küzdelmet.
Azt hiszem. - válaszolok fáradtan.
Mintha a szemeimen téglák ülnének. Alig bírom nyitva tartani őket. Az autó halk motorzaját lehet hallani, kissé rángatózik, úgy érzem magam, mint kiskoromban. Mikor anya a kezében tartott, dudorászott a fülembe valami lágy dallamot, s közben óvatosan ringatott. Olyan biztonságérzetem van, mikor magam köré képzelem a védelmező karjait.
Fáradt vagy. - sóhajt.
Nem kérdésnek szánta, inkább csak egy ténynek. Mintha tudná mikor mit érzek, mintha belém látna. Sose voltam az a nyitott könyv forma, neki mégis sikerül megmondania mikor mi bajom. Úgy, hogy nincs is itt. Vagy talán lát? Követ minket?
Hogy ti emberek milyen gyorsan kimerültök!
És itt tényleg elegem lett. Úgy beszél magáról, mintha ő nem lenne az. Mintha nem is ehhez a világhoz tartozna. Felsőbbrendűnek képzeli magát, mégis egy szinten vagyunk. Szóval az ilyen szerzeteket hívják egoistának?
Úgy viselkedsz, mintha nem is ember lennél! - próbálom eltüntetni az élt a hangomból, mégsem sikerül.
És forrófejűek is. - kuncog a fejemben.
Tűnj innen! Hagyj békén! - a térdem közé szorítom a kobakom.
Utálom, hogyha szívatnak. Sose bírtam. Általánosban mindig én voltam a célpont, a nevetség tárgya. Igazából semmit sem csináltam, mégis lúzernek tituláltak. A szünetekben kicsúfoltak, a cuccaimat dobálták, és lökdöstek. Tesiórán majdnem mindig kiütőztünk, és még a saját csapatom is engem dobált a labdával. És nem kíméltek. Volt egy Christian nevű srác, ő volt a "vezér". Igen, sokszor izomból talált el a labdája, és igen, sokszor sírtam miatta a vécében. Anyu nem is tud ezekről, pedig lehet elkellet volna mondanom. Persze Matt mindenről tudott. Ő az a testvér aki nagyon vigyáz a másikra. Sajnos ez neki sem sikerült, pedig elégszer szólt az osztálytársaimra, volt, mikor fenyegette is őket. Egyszer még be is húzott Christian-nek. Viszont ő folytatta a kínzásom. Esténként álomba bőgtem magam, és volt, mikor reggel úgy ébredtem, hogy még mindig folytak a könnyeim.
Mióta elballagtam nem vagyok érzékeny. Van egy barátom, és lehet, hogy ez nem sok, de szerintem még mindig jobb, mintha több száz ember az álbarátom lenne. Mert a legveszélyesebb ellenség, mindig az, akiben feltétel nélkül megbízunk. Viszont Jenny más. Sokat bizonyított, és már a testvérem.
Szóval minden rendbe jött, és azóta szerintem nem is bőgtem. De most muszáj volt. Egyszerűen nem értem Thomast. Talán dedós e miatt sírva fakadni, de egy fél órával ezelőtt elég durva dolgokat éltem át. A könnyeim a bőrülésre potyognak, onnan pedig a földre csorognak.
Sajnálom. - a hangja bűnbánó, ami kissé megpuhít.
Semmi baj. - motyogom.
Egy kis sóhaj után újra beszélni kezd.
Hol is tartottunk? Éppen a fajtádat kritizáltam, ugye? Még egyszer nagyon sajnálom. És nem, én nem vagyok ember, ahogy Ronald sem az. Igazából ez egy elég hosszú történet, te pedig fáradt vagy végighallgatni és értelmezni is. Később megbeszéljük, rendben?
Megijedtem. Mi van, ha nem mondja meg mi van velem? Ha nem mondja meg ki is ő? Vagyis mi... Már furdal a kíváncsiság, mi is a baj velem. Hiszen hallom a hangját a fejemben, és úgy is tudok válaszolni, hogy nem mozognak az ajkaim. Hát szerintem ez nem egy normális dolog. És én tudni akarom, mi ez az egész!
Ne, kérlek mondd el most!
Arra vagy kíváncsi, mi vagy te?
Ennyire nyilvánvaló? Már megint átlát rajtam.
Igen.
Egyszer már mondtam, hogy halló. Méghozzá az utolsó. A hallok némán kommunikálnak egymással. Pont úgy mint te és én...
Várj! Ha csak egy halló tud a másik ugyanilyennel beszélni, akkor te is az vagy nem? És akkor nem én vagyok az utolsó! - értetlenkedem.
Mégsem vagytok üresfejűek. Igen, ez így van, én is az vagyok. De a vérem nem olyan tiszta, mint a tied. Nem vagyok ágról való. Félig vámpír, félig halló déeneseim vannak. Mindig a vámpír erősebb, az dominál. Persze attól még képes vagyok arra mint te, de nem annyira tökéletesen.
Megakadtam. És most nem az érdekel, mi is vagyok pontosan, mikre vagyok még képes. Nem. A vámpír szó miatt vagyok kikészítve. Egyre gyorsabban dübörög a szívem a mellkasomban. A fülem sípolni kezd. Hallom, ahogy Matt, és Thomas hangja összemosódik. Az egyik mellőlem szól, míg a másik csak a fejemben. Az álmomon jár az eszem.
Futok, nagyon gyorsan. Sietek, a hangos sikolyokat követem a sötét Los Angelesi utcánkon. De aztán meglátok egy hidat, rajta vele. Nem késlekedem, felé közeledek. A bátorságom elillan, ugyanis összekuporodva jajgat.

- Thomas! - kiáltok neki.

Jobban összekuporodom, és egy szót hajtogatok: nem. Nem hiszem el, nem igaz. Ő ember, nem vámpír. Ez nem történhet meg. Nem, nem, nem és nem!

Végre felemeli a fejét. A haja sötéten ragyog, vízcseppek csöpögnek le a földre, egyesek végigfolynak a gyönyörű arcán. Valami mégsem stimmel. Először nem értem miről lehet szó, de aztán észreveszem a szemét. Vörösen izzik, belülről lángol.

- Blair...

A hangja rekedtesebb mint általában, viszont a nevem úgy ejti ki, mintha egy varázslatot regélne.

Megremegek, melegség tölt el, ahogy fölé magasodok, miközben ő előttem elterül.

- Gyere ide! - parancsol.

Nem akarok odamenni. Nem szabad! Bántani fog! Thomas, ne tedd kérlek! Kérlek!

Nem is gondolkozom, a karjai közé telepedek, az arcom a mellkasának nyomom. Nagyot sóhajt, érzem a nyakamon ahogy szuszog, mire libabőrös leszek. Remeg a karja ahogy viszonozza az ölelésem. Ahogy itt vagyunk, egymásba borulva, azt érzem, mintha visszakaptam volna egy részem, amiről nem is tudtam, hogy elveszett. Belélegzem az illatát, és élvezem az érintését. A telt ajkaival a nyakamat súrolja, és mit ne mondjak, iszonyatosan jó érzéssel tölt el. Nem vagyok tapasztalt ilyesmiben, úgyhogy nem tudom mi a teendő ilyenkor. A hajába túrok a kezeimmel, ami apró morgást vált ki belőle.

Aztán fájdalom, valami a nyakamba szúródott. Felszisszenek, és a hajába kapaszkodom, ami nem nagyon zavarja. Még közelebb húz, és nagyot nyel... belőlem. Elakad a lélegzetem ahogy rájövök, hogy a fogait érzem az ütőeremnél. A szívem küzd ellene, hangosan dübörög.

Vámpír...

Nem, nem akarom. Én... félek.

1. fejezet 5.éj

Támadás

**Blaire**

Minden végtagom sajog. Ez az első gondolatom, mikor a legszebb napsugárral felébredek. Aztán észbe kapok, és felugrok az ágyamról. Halk sikoly hagyja el a számat, a fájdalom miatt. Gyorsan végignézek magamon. Horzsolások és zúzódások ezrei rondítják a puha bőrömet. Nem is emlékszem, hol szereztem ezeket. Örülök, hogy nem látszik az egész testem. Még mindig a fekete, mini ruhám van rajtam. Becsoszogok a fürdőbe, és megnyitom a csapot, hogy a kád feltöltődjön forró vízzel, míg én megszabadulok az estélyimtől. Ahogy végignézek magamon, hangosan felszisszenek. Még a látványa is fájdalmas. A legrosszabb a csuklómtól, az alkarom végéig húzódik. Véres, lila foltok, és azon még karcolásokat is felfedezek. És ez hasogat a legjobban. Halkított kiáltásokkal ereszkedek be a kádba. Egy darabig csak ülök ott, egy helyben, és gondolkodom mi is történt.

Nem az én hibám, hogy halló vagy. - visszhangzik a fejemben.

Nyelek egy nagyot, és próbálom értelmezni ezt az egészet. Az este teljesen homályvilágba zárkózott. Mintha nem akarná felfedni az igazságot. Így érzik magukat azok, akik nagyon keményen berúgnak?

A Tanács évekkel ezelőtt kiirtotta a hallókat. És a Látók lesznek a következők. Ne is tagadd, hogy nem vagy közénk való! Attól még, hogy emberi életet élsz, nem vagy más, csak egy féreg. Jobb ha végre ráébredsz, nem lehetsz normális. - hallom ugyanazt.

Naiv ember vagyok. Olyan, ki csapot-papot elhisz mindenkinek. Aki mindig mindent magára vesz. Most éppen nem értem a mondanivalóját, de megakad a szemem azon, hogy féregnek hív. Mindegy, hogy ezt az egészet képzeltem-e vagy sem, ez akkor sem jó dolog. Ha az elmém szüleménye, akkor diliházban a helyem. Ki az az ember, aki leszólja saját magát? Viszont ha csak egy délibáb játszott velem, akkor elfelejtődik ez az egész.

Egy fájó mosakodás után, felveszek egy melegítőt. De a kezemmel kezdenem kellene valamit. Nem mutatkozhatok így mások előtt. Főleg Matt nem láthatja meg. Nagyon kiakadna, és addig nyaggatna, amíg el nem mondom neki, mi is történt. Bár erre még én magas sem tudtam rájönni.
Egy gézzel a kezembe térek vissza a fürdőszobába. Jéghideg vizet engedek rá, és nagyon szorosan bekötöm vele a nagy sebet. Az egész alkarom a fehér anyagba van bújtatva. Hogy is gondoltam, hogy ezt senki sem fogja észrevenni? Azért próbálkozni lehet...
Kivételesen hosszúujjú felső fedi a mellkasom. Most már csak reménykednem kell, hogy másnak nem fog szemet szúrni.
Vetek egy gyors pillantást az órára.
- Ne, ne, ne. Csak ezt ne! - motyogom.
A matektanárom ki fog nyírni. Élve megnyúz, annyi szent!

***

- Örülök Miss Brooks, hogy az óra végére maga is megérkezik. Üljön le! - vicsorít Mr. Varner.

Egy szó nélkül teljesítem a kérését. Helyet foglalok Jenny mögött. A matek negyed óra múlva véget ér. Nem is csodálkozom, hisz több mint a felét ellógtam. Szerencsémre Mr. Varner-nek jó kedve van. Vagyis volt, mielőtt elkéstem.

- Bébé, mi van veled? - karol át a barátnőm, miközben kifele sétálunk.

- Tegnap este buliban voltam. - motyogom.

Jenny azonnal felvidul. Kíváncsiság csillan a barna szemeiben.

- Jajj tényleg! Mondta is Matt. És milyen volt? Felszedtél valakit?

- Mi?! Nem, dehogy! Minek képzelsz? - lepődöm meg.

Az rendben, hogy benne nagy erővel dolgoznak a hormonok, de nem vagyunk ugyanolyanok. Nem is hasonlítunk, inkább egymás ellentéti mondanám magunkat. Kiegészítjük a másikat. Ő a bulizós, kemény, fiatal, túlfűtött tini. Én pedig a komoly, unalmas, érett, jó tanuló.

- Igen igazad van. Kis szentem! - ölelget meg.

Felvihogunk a folyosón, és megyünk fizikára.

***

Már megszoktam, hogy ebédnél nem látom. Most mégis rám tör a hiányérzet. De ez most más. Annyira kívánom a jelenlétét, mint a levegőt amit belélegzek.
- Bébé, Bébé! - szólongat Jenny.
- Hmm?
- Mi volt Adam-mel?
El is felejtettem beszámolót tartani a legjobb barátnőmnek. Hová jut ez a világ?
Minden másodpercet elemeztünk, amit a tanulópárommal töltöttem. Szóval az ebéd úgy telt el, hogy a suli legbeképzeltebb fiújáról dumálunk. Komolyan kérdezem: Hová jut ez a világ?

***

Otthon üres hűtő fogad. Hát ez nem meglepő. Matt mindig mindent megeszik! Tán azt akarja, hogy én miatta koplaljak?

- Ezt nem mondod komolyan! - kiáltom el magam.

A bátyám nagy és lusta léptekkel közelíti meg a konyhát.

- Mi a baj? - néz bociszemekkel.

- Felfaltad az egész hűtőt! És még kérdezed? - lepődök meg.

- Blaire, kérlek! Vedd fel a cipőd, és a kabátod, én pedig adok pénzt. Menj el vegyél valamit! - legyint.

- De hát... Matthew, miért nem mész te? Hiszen miattad nincs mit ennem!

- Szerinted nem túl feltűnő egy srácnak boltba mennie? Tudod milyen rém ciki bevásárolni egy fiúnak? Meg amúgy sem tudom, mit kéne vennem. - vakarja meg a tarkóját.

Igen, ez a bátyám szokása. Ha zavarba jön, mindig a tarkóját vakargatja. Olyan édes ilyenkor. Az arca kicsikét piroslik, és az egyik lábáról a másikra áll.

- Jó, rendben. Megfogtál. - sóhajtok.

- Én annyira szeretlek! - röhög fel, miközben megölelget.

- Én is, én is... - motyogom a vállába.

Gyors visszakapom a cuccaim, és elveszem a pénzt a asztalról. Úgy döntök, hogy nem a közelebbi boltba megyek. A belvárosi bevásárlóközpontban a legfinomabb a hideg kakaó. És nekem most pont arra van szükségem, egy kis sütivel. Nagy vigyorral a képemen szállok fel a buszra.

***

Valahogy üres az egész hely, és ez megrémiszt. Mindig olyan sokan tömörülnek erre, de most csak egy-két ember szállingózik a sorok között. Nem törődve a félelmemmel, kaja után nézek.

A kakaót, most is a negyedik fordulónál találom. A polcok roskadnak az innivaló alatt. Ez is szokatlan. A bolt egyik legnépszerűbb termékéről beszélünk.

Úgy érzem figyelnek. Jobbra-balra forgolódok, de sehol senki. Mégsem tudok megnyugodni, ugyanis az érzés nem csillapodik.

Menj onnan! - szól, a már ismerős hang.

Felkapom a kakaómat, és sietek a sütis részleghez. Most már nem is látok embereket. A pénztárnál egy idős hölgy nézegeti a körmét csöndben, de ennyi. A félelem rettegéssé alakul, én pedig alig halkan zihálni kezdek. Gyorsabb tempót diktálok.

Próbálj menekülni! Mindjárt ott vagyok.

Az, hogy végre megismerhetem a hang forrását, kissé megnyugtat, de nem annyira, hogy ne remegjen a kezem. Hátra pillantok, de semmi szokatlant nem veszek észre. És akkor hirtelen minden sötétségbe borul. Az biztos, hogy eszméletemnél vagyok. Az áram ment el. A villanyok lekapcsolódtak, a hideg osztály hűtői abbahagyták a már megszokott és megnyugtató, halk zúgást. Síri csönd honol, még a szél sem süvít. Sikoly szakad fel valaki torka mélyéből. Még a vér is megfagy az ereimben. Más nem volt itt, csak a pénztáros lehet.

Rejtőzz el! - utasít az idegen, de nem merek megmozdulni. - Blaire! Blaire, azt mondtam bújj el!!!

Nyelek egy nagyot, és befutok az egyik sorba. A polc mögött várom, mi is fog történni. A csönd, most sem tart sokáig. A lámpák, amik a plafonon vannak rögzítve, összetörnek. A szilánkok nagy zajt csapva érnek földet. Rémülten sikoltok, miközben rám borul az egyik karton, 2L-es üdítő.
Fuss! Menekülj el! Istenem, Blaire, mindjárt ott vagyok, csak vigyázz magadra! - ordít a fejemben a kétségbeesetten.
És ekkor bekattan valami a tegnapból:
Sajnálom. Túlságosan gyors voltam.
Ugyanaz a mély, rekedtes hang. De biztos vagyok benne, hogy ezt nem most mondta. Régebbről emlékszem rá.
Felpattanok, amivel eleget adok a kérésének. Szaladni kezdek a kijárat felé, de valami elsuhan mellettem, mire felordítok. A sötétség ellenem játszik, nem látom a támadómat. A neszt még hallom a hátam mögül. Aztán valaki erőteljesen lök rajtam egyet, és én előre bukok. Nem látom a földet, de azt tudom, hogy a fájdalmat nemsokára érezni fogom. De nem, visszacsuklok az egész testemmel. Nem állok a lábamon, de nem is terülök el a parkettán. Mindenem remeg az adrenalintól.
Shh, itt vagyok. - suttogja.

Iratkozz fel, csatlakozz a csoporthoz!

A folytatás 1 komment, és ÖSSZESEN 2 pipa után jön! ;) 

1. fejezet 4.éj

Halló

**Blaire**

- Biztos ki akarlak én így engedni? - kérdezi Matt.

Igen, ő már csak ilyen. A mindig féltő, és kisajátító báty. Nem mintha zavarna, igazából nagyon szeretem ezt a tulajdonságát.

- Még ráveszem a kabátomat, Matt. - kuncogok fel.

- Na azért! - ölelget meg.

Miután mind a ketten felöltöztünk, elindulunk a kocsifelhajtó felé. Már a ház oldalától hallani lehet a hangos röhögést.
- Milyen haverjaid vannak neked? - aggodalmaskodok.
Hangosan felnevet, pont úgy, mint a barátai az előbb. Még mindig kicsit félve ülök be a terepjáróba. Hátul van egy hely, és elől. Természetesen a bátyám a volán mellett foglal helyet, ezért én kerülök hátulra. Szerencsémre egy lány mellé, aki nem lehet sokkal idősebb nálam.
- Szia! - köszönt, nagy mosoly kíséretében. - Jessica vagyok, de hívj nyugodtan Jess-nek.
- Helló! Öhh.. én pedig Balire.
- Tudom. Ismerem a bátyádat. Mi vettük rá, hogy végre téged is elhozzon. Unom már, hogy csak én vagyok lány a bandában.
Hát igen, a "banda". A vezetőjük egy elég magas, szőke hajú fiú, aki 19-20 éves lehet. Mellette, az anyósülésen, Matt ül. Mögöttük három srác. A legidősebb a bátyám osztálytársa. Aztán még olyanon is megakad a szemem, aki csak egy évvel jár fölöttem. És mi lányok, foglaltuk el a kocsi hátsó részét. Nem nagy bagázs, nem is a normális fajta. Mióta vegyül ilyenekkel a bátyám? Nem mintha le akarnám szólni őket, de én megválogatom azokat, akikkel kapcsolatot ápolok. Ez a testvéremről nem mondható el.
Már vagy fél órája kocsikázunk. Minden percben megfordul a fejemben, hogy talán ki kéne ugranom a terepjáróból. Ennek oka pedig Jessica, akinek be nem áll a szája. Néha-néha hümmögök, igazat adok neki, de amúgy fogalmam sincs miről hadovál.
Egy kivilágított tisztásra érünk. Sok jármű parkol az erdő tövében, mi is oda hajtunk melléjük. Pontosabban egy motor mellé. Minden srác kiszáll a kocsiból, és csorgatják a nyálukat, ahogy meglátják a kétkerekű roncsot.
Mi Jessica-val inkább beljebb merészkedünk a táncoló emberekhez. Furán hangzik az, hogy sok ember egy óriási réten tombol. De hát furcsán is néz ki. A zene dübörög, biztosítva van, hogy egy állat se fog megfordulni errefelé. Én se tenném a helyükbe. Félhomály uralkodik, nem ismerem föl a bulizókat. Az új "barátnőm" egy kis asztalhoz vezet, ami roskadásig van pakolva poharakkal, amikben büdös valami található. Étvágygerjesztő... Jess már csak azért is leemel egy műanyagpoharat, és belekortyol. A bűzből kiindulva, csak rossz minőségű sör lehet. Az én kezembe is nyom egy adagot, mire én kissé dühösen fordulok felé.
- Na, ne már csajszi! Igyál kicsit, és lazíts! - kacsint, majd behúz a táncolók közé.
Mikor nem látja, gyorsan kiöntöm a poharam tartalmát. Nem is iszok rendszeresen, de főleg nem csípem a rossz minőséget. Ha már iszok, akkor valami jóval rúgjak be.
Az újdonsült barátosném, éppen egy ronda srácot fűz. Hogy lehet bárkinek is ilyen ízlése?
Mivel észreveszem, hogy sokan azt nevezik táncnak, hogy egymásnak simulnak, és tapogatják a másikat, inkább arrébb húzódok. Egy fa tövében ülök le, és csak nézem a túlfűtött tinik bulizgatását. Ezért tényleg megérte eljönni...
Nem meg mondtam, hogy ne legyél itt?! - szól a "hang" elég feldúltan.
- Hagyj már békén! Ki a fene vagy te? - suttogom, magam elé nézve.
Nem hallom, hogy válaszolna az "illető".
Már nem is zavar, hogy az előbb magamban beszéltem. Így is tudom, hogy megőrültem, akkor meg nem mindegy már?
A szemeimmel a testvéremet keresem, de sajnos nem találom sehol. Se a többieket. Hogy fogok innen hazajutni? Ez maga a pokol...
Az annál rosszabb, kicsi szívem! - gúnyolódik a "hang".
- Annál biztosan nem, hogy magamban beszélek. - motyogom.
Nem az én hibám, hogy halló vagy.
- Hogy mi vagyok? - röhögök fel. - Halló?
Szerinted, hogy tudok a fejedben létezni? Hogy tudok beférkőzni a tudatodba? 100%, hogy Halló vagy. Csak azt nem értem, hogyan élted túl. - töpreng.
- Mit?
A Tanács évekkel ezelőtt kiirtotta a hallókat. És a Látók lesznek a következők. Ne is tagadd, hogy nem vagy közénk való! Attól még, hogy emberi életet élsz, nem vagy más, csak egy féreg. Jobb ha végre ráébredsz, nem lehetsz normális.
Ez túl sok. Elmegyógyintézetben a helyem, a többi ütődöttel.
Nem bolondultál meg Édes.
Szédülni kezdtem. Nem ittam semmit, mégis úgy érzem magam, mint aki nagyon betépett. A szemeim maguktól csukódnak le, pedig nem is vagyok fáradt. Az utolsó dolog amit észreveszek, hogy valami a távolban ég. Sikítozás hangzik fel a távolban. Tűz.

***

**Thomas**

- Ezt nem hiszem el! - ámuldozik Ronald, ahogy belépek a házba.

- Én se. - dünnyögöm.

A Tanács mindig mindent felfúj. Most is egy kastély szerűségben táboroztattak el minket. A ház valami óriási. Kísérteties az egész. Mindenhol por és pókháló. A függönyök vastagok és feketék, semennyi fényt nem engednek be. Azt érzem, hogy egy őrült tini filmbe robbantam be. A mozikban, az olyan szörnyetegek mint én, pont olyan helyen élnek mint ez. Undorral ölt el a tudat, hogy most olyan helyen lakok, ami hasonlít az emberek fejében kialakult illúzióra. Mert ez csak a látszat. Nem ismerik az éjszaka teremtményeit, nem tudják milyenek vagyunk. Mégis azt hiszik, ha egy fából készült karót a szívünkbe döfnek, meghalunk. Ez a faj a legtudatlanabb és legüresfejűbb.
- És most mit kezdünk vele? - firtatja a barátom.
- Honnan tudjam? - kérdezek vissza.
- Akkor mondd meg Tom, miért hoztad őt ide?
- Nem értem, hogy lehetsz ilyen vak! - förmedek rá.
Ő csak értetlenül mered a képembe. Nem hiszem el, hogy ilyen hülye. nagyot sóhajtok, és magyarázni kezdek.
- A lány Halló. Akkor jöttem rá, mikor az iskola előtt elbambult, és te odamentél érdeklődni a hogyléte felől. Gondolkoztam rajta már azelőtt is. Sejtettem, hogy egy fokkal jobb a sima embernél. Minden tünete meg van hozzá. És akkor kipróbáltam. Beszéltem hozzá, ő pedig forgolódni kezdett. - sorolom.
A vendégszobába fektetem Blaire-t. Betakargatom, míg Ronald tátott szájjal áll az ajtóban. Tudomást sem véve róla, kisétálok mellette az ajtón. A nappaliba ledobom magam a régi kanapéra. Kimerültem. Régen nem ettem már.
- Van még valami? - kérdezi Ronald.
- Elmentem abba a buliba is.
- Mi van? Haver, én nem ismerek rád! - hüledezik.
- Meg fogják ölni, hát nem fogod fel?! - kiáltom elé magam.
- És mióta érdekel egy ember élete?
Ezzel most megfogott. Tényleg, mióta? Törékeny poronty mind, egytől-egyig. Most mégis okok után keresek, miért védelmezek az egyiküket. De hát ő az utolsó...
- Ő az egyetlen Halló. Hagynám meghalni az utolsó ilyet? - nézek a szemébe.
- Igazad van. - sóhajt.
Leül mellém, és csak nézünk magunk elé. Nem érzek semmit, ami nálam már átlagos dolog. Mi mind üresek vagyunk, szellemileg és fizikailag is. De most, jobban érzem ezt a semmit. Magába zár és bekebelez. A halhatatlanságnak is ára van. Pár év után megunod a harcot, az életet. Az érzelmek elpusztulnak, és üres leszel, mint egy sima kartondoboz.
- Beszélt is veled? Válaszolt? Kifejlett már, és képes ilyenekre? - bombáz a barátom.
- Igen, beszéltünk már. Vagyis nem úgy. Hallott engem, de ő kimondott szavakkal válaszolt. Egyszer volt, hogy sikerült neki fejben. De csak egyszer.
- Értem. Akkor van mit tanulnia. - sóhajt. - Nagy bajban vagyunk, tudod? A Tanács nem fog kegyelmezni.
- Ronald, nem érdekel. Nem hagyhatom meghalni, kipusztulna a családom. Onnan származom. - motyogtam.
- Ne, Tom. Ne csináld már! Vámpír vagy, és az is maradsz. Senki sem fog rájönni. Nem fognak megölni.
- Nem tudhatom Ron. Ha a Tanács rájön...
- De nem fog! - szögezi le.
Lemondóan sóhajtok. Ez a téma mindig el van ásva. És nem jó dolgot a felszínre hozni, abból csak a baj lesz. Sose szégyelltem azt, hogy emberből lett vámpír vagyok. Azért kissé meglepő, hogy így lenézem őket, pedig egyszer én is az voltam. Egy közülük.
A barátom hirtelen megdermed. Nem ijedek meg úgy, mint először. Most, hogy tudom, ő Látó, nem izgatom magam. Az elsőnél pofozgattam, hideg zuhany alá raktam, és üvöltöztem vele. Pedig ilyenkor csak meg kell várni, hogy magához térjen. Így is teszek. Három perc múlva rázza meg a fejét.
- Mi az? - kérdezek rá.
- A Tanács... - nyögi. - Ide jönnek.
Tudtam, hogy eljönnek majd, élelmet hozni. Ők gondoskodnak a 30 év alattiakról, ez nem meglepő. Viszont az, hogy pont most jutott ez eszükbe... El kell tüntetnem Blaire-t.
Felpattanok, és alig egy tized másodperc múlva Blaire-rel térek vissza.
- Siess!
Kicsapom a bejárati ajtót, és futok. Félek, hogy talán ez a gyorsaság megárt neki. A kiképzésen azt mondták, hogy a gyengébb fajok mindig meghalnak a sebességünk miatt. Próbálom control alatt tartani a képességeimet.
Egy percbe se telt bele, hogy a házukhoz érjek. Sajnos az ötletet, hogy az ajtón közlekedjek elvetettem, mikor Matt szagát éreztem meg. Szóval már hazaértek. Blaire ablakán mászok be. Körbenézek a szobában, és örülök, hogy nem olyan rózsaszín, mint a többi emberlánynak. Befektetem a meleg ágyába. Próbálkoztam, de nem sikerült túlzottan. Horzsolásokat és lila foltokat vélek felfedezni a karjain, és a lábain.
Sajnálom. Túlságosan gyors voltam. - mondom neki.
Tudom hogy hallja és érti. Válaszolni még nem nagyon tud, amiért nem is hibáztatom. Még csak most jött rá, mire is képes. Sőt, még nem is ért semmit. És remélem ez így is marad.
Visszafelé sokkal gyorsabb vagyok. Két perc telt el azóta, hogy kiraktam volna a lábam a kastélyunkból. Ronald már elintézte a többit. Bevetette az ágyat és eltüntette a szagot. Megkönnyebbülve ülök vissza a kanapéra. És belép a Tanács...

Ha olvasod a blogom, kérlek iratkozz fel! Lehet nektek ez nem jelent semmit, de nekem borzalmasan sokat. :$ Kommenteket és pipákat is nagyon-nagyon várom!!! ;)